A születő gyermek útjának rajza a női lélek selyemszövetére
A születő gyermek útjának rajza a női lélek selyemszövetére Mindig szerettem a két ünnep közti időszakot. Nyugalom, béke, semmi sietség. Jóleső lelassítása az elrohanó időnek, percnyi megálló, szusszanásnyi rácsodálkozás az évekké épülő pillanatokra. Szinte tálcán kínálja magát a kitűnő alkalom egy jó kis születésre. Bár a terminus még karácsony előttinek volt tippelve, na de nehogy már pont akkor. Épp, ahogy Mária érezhette, hogy itt az idő, úgy én is, hogy nincs még. Készülődöm az ismerős ismeretlenbe, hogy végigcsináljam, ami ezúttal adatik. Ami felett se uralmam, se befolyásom, se elképzelésem róla. Mindössze a megszelídült emlékek az előzőekről. Ezúttal csak a remény és a bizalom vesz körül, semmi más. Minden élet és halál kapujába senki nem mehet máshogy, csak pőrén, őszintén és védtelenül. Nincs pajzs, nincs máz, nincs sallang. A feltétel nélküli elfogadás és alázat az, ami e