Béres Edina

                                      A (z egyedül)lét elviselhetetlen könnyűsége                               Nem tudom  ki hogy van vele, de én annyit kapálóztam már a sorsom ellen, hogy netovább (mondaná Regős Bendegúz az Indul a bakterház-ból).  Fogalmazhatok úgy is, hogy már-már alapattitűdömmé vált a lázadás. Mindig, amikor újabb cipelhetetlenül nehéz cuccot dobtak le fentről, azonnal fogtam a jól bejáratott kis transzparenseimet és mentem az utcára, hogy "Héé, Te ott fenn! Már megint nagyon elszámítottad Magad! Tudd meg, hogy nem bírok el mindent, de nem ám! Méghogy Te pontosan tudod, hogy kinek melyik és milyen feladat való! Nevetnem kell! De kínomban! Nem! Vedd tudomásul, hogy akármilyen hatalmas is vagy, itt bizony hibáztál! Összetévesztesz valaki mással! Méghogy ha feladatot adsz, akkor segítséget is adsz hozzá! Hol van az a segítség?? Na, hol?? Te, aki mindent látsz, csak épp azt nem látod, hogy összeroskadok? Hogy van ez???" Az első komolyabb ös