Idegenkezűség kizárható

„…a vizsgálat alapján idegenkezűség a haláleset bekövetkeztét illetően teljes bizonyossággal kizárható. A helyszíni szakorvosi szemle halálokként akut érrendszeri katasztrófát valószínűsít. A rendőrség a hivatalos eljárást lezárja.
Iktatószám.
Kelt mint fent... "

Tárgyilagos, rideg mozdulatlanságba dermedt szavak egy megsárgult szélű boríték rejtekében. A postai bélyegző dátuma egy régi nyarat idéz, 1996. augusztusából. Az atlantai olimpiai versenyek lázában égett a világ azidőtájt és ez Magyarországon sem volt másképp. A besötétített szobák forróságában izgalommal, behűtött görögdinnyével, jeges üdítővel várták a közvetítések felvételeit.

Ő, akinél a vizsgálat kizárta az idegenkezűséget, egy kőbányai panellakás negyedik emeletén élt egyedül már régóta. Elfogadta, amit az élet rendelt és nem panaszkodott sosem. Korán, nagyon korán megtanulta, hogyan alkalmazkodjon ahhoz, ami adatik. Hogy érje be azzal, ami van, ahelyett, ami lehetne. Már akkor, amikor még nagyon fiatal volt, nagyon öntörvényű és sugárzóan szép.

Imádta a sárkányrepülést, a szabadságot, a szerelmet, és ezt mind megtalálta egy fiatal, fess fiú oldalán, akivel együtt repültek még a háború előtt és közös jövőről, családról, gyerekekről álmodoztak.
Sosem lehettek egymáséi. Nem engedte az apja, hogy hozzámenjen egy efféléhez, akinek még rendes foglalkozása sincs, csak repked.

Az apai szigornak nagy súlya volt akkoriban. Ő tehetetlen volt és csalódott dühében azt a fogadalmat tette, hogyha nem lehet azé, akit szeret, akkor hozzámegy az elsőhöz, aki szembejön Vele és megkéri a kezét. Bárki legyen is az.

Így történt hát, hogy egy nehéz házasság szakadt rá, amelynek húsz évig nyögte a terhét. Három gyermeke született, kettőt nevelt fel. Negyvenegy évesen lett özvegy. Szépsége megfakult, öntörvényűsége megmaradt.
Több mint harminc évvel élte túl a férjét, akit talán istenigazából, a szíve mélyén sosem tudott megszeretni úgy, ahogy a repülést és a múltba veszett szerelmet egykoron.

Az unokák sok örömöt hoztak az életébe. Mindig ünnep volt, amikor meglátogatta egyik-másik. Nagy izgalommal készült rangidős lányunokájának az esküvőjére. Mindenképp látni akarta Őt hófehér ruhában, mosolyogva, szerelemből férjhez menni. Megadta az ég, láthatta Őt. Legalább Őt. Azt mondta, ezután boldogan fog meghalni. Aztán úgy gondolta, hogy inkább vár a kis dédunokára még egy kicsit, hogy hátha Őt is láthatná még. És valóban. Egy kicsit várt még, de nem túl sokat.

A dédunoka éppen tíz hetes kis magzat volt már azon a forró augusztusi délutánon, de még titokban növekedett anyja méhében. Éppen elkerülték tehát egymást.
Nem látta meg Őt és még a hírét sem tudta meg evilágon, de ki tudja, távozóban talán mégis megsimogathatta az idefelé igyekvőt, hogy boldog életet kívánjon.

Amikor megérkeztek az unokák aznap délután a negyedik emeleti panellakásba, a csengetésre nem érkezett válasz. Érthetetlen volt ez, hiszen előzőleg úgy beszélték meg, hogy együtt izgulják Vele végig a női Kajak 1-es döntőjét. Az ajtó - furcsa módon- nem volt kulcsra zárva, ahogy máskor mindig. Talán előrelátásból hagyta úgy, hogy megkönnyítse a bejutást az érkezőknek, talán csak véletlenül.

Az asztalon egy tányér kihűlt zöldbabfőzelék, mellette egy pohár víz, érintetlenül. Hangtalanul lengette a könnyű, nyári szél az ablak megsárgult selyemfüggönyét .
A távoli égbolton, madárraj körözött a magas házak felett, mint megannyi boldog, apró sárkányrepülő.

A lakás mozdulatlanságba burkolózott méltóságteljes csendjét csak a televízióból áradó, lüktető életöröm harsogta túl:

-…CENTIMÉTEREKKEL UGYAN, DE ELSŐNEK FOG BEÉRKEZNI… MOST!!!... ELSŐ!!!... KŐBÁN RITA OLIMPIAI BAJNOK!!!

A szomszédos házakban egyszerre robbant az örömbomba, a hangos üdvrivalgásba beleremegtek a panelfalak. A képernyőn mosolygó arcok, aranyérem, virágcsokor, örömkönnyek.

A kisszoba félhomályában pedig búcsúkönnyek és tiszteletteljes főhajtás egy különleges életút, és az én öntörvényű, küzdelmekkel teli, harcos nagymamám földi létének emléke előtt.