A születő gyermek útjának rajza a női lélek selyemszövetére

                   A születő gyermek útjának rajza a női lélek                                                                  selyemszövetére

Mindig szerettem a két ünnep közti időszakot. Nyugalom, béke, semmi sietség. Jóleső lelassítása az elrohanó  időnek, percnyi megálló, szusszanásnyi rácsodálkozás az évekké épülő pillanatokra. Szinte tálcán kínálja magát a kitűnő alkalom egy jó kis születésre. Bár a terminus még karácsony előttinek volt tippelve, na de nehogy már pont akkor. Épp, ahogy Mária érezhette, hogy itt az idő, úgy én is, hogy nincs még.  

Készülődöm az ismerős ismeretlenbe, hogy végigcsináljam, ami ezúttal adatik. Ami felett se uralmam, se befolyásom, se elképzelésem róla.  Mindössze a megszelídült emlékek az előzőekről. Ezúttal csak a remény és a bizalom vesz körül, semmi más.

Minden élet és halál kapujába senki nem mehet máshogy, csak pőrén, őszintén és védtelenül. Nincs pajzs, nincs máz, nincs sallang. A feltétel nélküli elfogadás és alázat az, ami előre vihet.  Kiváltságos helyzetű mindaz, aki végigjárhatja ezt az utat és vissza is térhet onnan. Cserébe viszont nincs egyetlen olyan terápia, orvosság és gyógyír sem, ami akár közelítőleg megadhatná azt a teljességet és bizonyosság érzést, azt az erőt és szépséget, amit ez az út rajzol a női lelkek selyemszövetére.

Eltelik még néhány nap  és szép lassan az utolsó utáni gondolat is beérik, a végső mozaikdarab is a helyére kerül és én elindulok a két ünnep közti idő kiegyensúlyozott békéjében a Kapuhoz, hogy magammal hozzam negyedszülött gyermekemet e világra. Szívemben az egy évvel azelőtti, még rendkívül friss és könnyedén felidézhető  tapasztalataimmal az útról. Könnyű léptek vittek akkor előre, ösztönös életerő  és az a fajta belső stabilitás, ami kikezdhetetlen. Akkor egy várva várt kislány jött vissza  velem, érkezett a földi létbe általam.

Ugyanúgy indulok, ahogy akkor, ismerve, hogy itt csak előrefelé vezet az út. Nincs visszafordulás, nincs kiszállás és megálló sem ott és úgy, ahol és ahogy azt én akarom. Bízva a gondviselés erejében, bízva abban, hogy az előzőleg kitaposott út meglesz még és abban, hogy ha már háromszor végigcsináltam, akkor végig fogom ezúttal is.

A ritmus és az erő beosztása rutinos rend szerint halad. Az út könnyűnek mondható, barátságos és jól  bírható. Kiegyensúlyozottan közeledek a Kapuhoz, már kezdem érezni a régen várt találkozás beteljesítő örömét. Érzem, ahogy  a  legapróbb sejtem is készen áll az Érkező fogadására, pont ahogy mindannyiszor már korábban. Az utolsó előtti erőtartalékaim felhasználását kezdem meg. Minden élet és halál kapujában sok erő fogy. Földi halandó nem ácsoroghat itt túl soká. Megtorpanni lehet, várakozni nem. A helyzet embert próbáló. Ez a hely ilyen. Hasonlóképp, mint  8000 méter feletti magasságban a hegyen, vagy 40 méter alatti mélységben a tengerben.

Egy ponton azonban az addigi idilli állapotba teljesen váratlanul, kivédhetetlenül,  a maga félelmetesen lassú tempójában  valami jeges rémület-féle kúszik a szívem köré és szorosan közrefogja azt.

Akiért jöttem még nincs itt. Egész egyszerűen NINCS ITT.  Hogyhogy nincs itt? Hogy fordulhat ez elő? A szívemben élő emlékek által tudom jól, hogy ez itt az a kivételes része a befolyásolhatatlannak, ami rajtam múlik és én tényleg, istenigazából úgy érzem, hogy mindenem készen áll az Ő érkezésére. Azt is érzem, hogy nem állhatnék készebben.

Emberi elme meg nem őrizheti a párbeszédeket, amik ebben a kapuban lezajlanak. A dialógusok kódolása a racionális, hétköznapi tudatunk számára hozzáférhetetlen. A lélek emlékezete az egyetlen, ami láttatni és elbeszélni tudja mindazt, ami erről a helyről való. A léleké, amely kortalan, a múlt-jelen- és jövő időkorlátai által beszabályozhatatlan.

A legfelsőbb akarat úgy látja, hogy az én teljesen  készen állónak vélt lelkem mégsem áll még egészen készen a feladatra, amire vállalkozott. Hirtelen döbbent csend és parttalan üresség vesz körül. Az elképesztően új helyzet talajt vesztett vergődést hoz.

Versenyfutás kezdődik az idővel, a végső tartalékom egyre fogy, de muszáj lenne kitartania addig, amíg megértem és elfogadom azt a valamit, amire nem készültem. Akkor és csakis akkor jöhet velem Ő, akiért jöttem. Kétségbe esve követelem, hogy derüljön ki, mit tehetnék még ennél is többet. Tudom, hogy nem adják Őket ingyen soha, így biztos most sem. Mi az az ár, hadd tudjam meg!

És akkor megjön a válasz. Egyedül kell majd helytállnom. 

-Tessék?? Hogy egyedül? De miért? Egy új élet bevezetése a földi világba, nevelgetése, szeretgetése, vigyázása mindaddig, amíg a saját független útját el tudja kezdeni járni, nem egyszemélyes feladat. Kettőnek is éppen pont elég, néha egy kicsit sok is. Ó, nem! Sajnálom, ez kizárt.  Nem fog menni. Nem leszek képes erre egyedül.

-Nézd, itt az összes vágyad és álmod felvésve a kapufélfára. Gyermeket akartál még szülni az első kettő után. Azt mondtad, bármit megteszel ezért. Kérted és a mindenható kegyelem meghallgatta a szavad. A vágyott újabb gyermek megszületése után hamarosan még egy ajándék gyermek felnevelésére is méltónak találtattál. Íme, Őérte érkeztél most.

-Családot akartam, teljes családot, szerelmet, gyermeket. Közös feladatot, osztható örömöket, osztható terheket és osztható felelősséget. VELE EGYÜTT, közösen!

-Ez itt a számodra elrendelt feladat, ebben kell kiteljesedned. Az Ő számára más feladat rendeltetett. Ne aggódj a hogyan miatt. Ahogy nem egyszemélyes a feladatod sem, úgy az életerő és az energia sem egyszemélyes lesz, amit kérés nélkül is kapsz hozzá. És minden alkalommal, amikor a kezét fogod majd a kapuba érkező asszonyoknak, a boldogságuk és a szeretetük által emlékezni fogsz tudni az ígéretre, amit kaptál, hogy minden, de minden elképzelhető támasz a rendelkezésedre áll, hogy végig tudd csinálni és még azon túl is.

-Neem, nem akarom! Nélküle nem! Én nem ezt akartam, nem így akartam!!- ordítok, zokogok, kínlódok a rám zuhanó elkerülhetetlentől.  Érzem, ahogy a tartalékaim a végső kimerüléshez érkeznek és hogy nincs tovább, lejárt az idő, ebben a pillanatban dönteni kell. Élet, vagy halál. Élet, vagy halál. Igen, vagy nem.

És végül az utolsó utáni pillanatban, szinte önkívületi állapotban, de billenni kezd végre a mérleg, megadom az addigi önmagamat, akivel oly nagy boldogságban és harmóniában éltem mióta fáradságos munkával rátaláltam,  hogy történhessen aminek történnie kell, szülessen hát a gyermek és mint a feltámadó főnixmadár, szülessen vele együtt az új anya is a régi önmagam hamvából.  

Alig hogy az átalakulás megtörténik, a rákövetkező pillanatban egy barna hajú- és bőrű csodaszép kisfiú átható tekintete fúródik az enyémbe, a kapu bezáródik mögötte és egy szempillantás alatt találom magunkat a mámoros földi valóságban,  a nappalinkban, a kanapénk közepén.

 Micsoda tökéletesség, micsoda valódi különlegesség!  Hosszú percekig nem tudom abbahagyni azt az euforikus zokogást, amit ez a születés magával hoz.  Ölelem, simogatom, imádom ezt a szuszogó kis csodát és szívom magamba az illatát, amihez fogható finomat még sohasem éreztem azelőtt.

Ő pedig kicsit mintha csodálkozva venné tudomásul, hogy azt a bizonyos négy forgást, a születő magzatok tudományát egy hatalmas lendülettel és egyetlen tolófájás alkalmával kicsusszanva intézte el. Nem hétköznapi kezdet ez, annyi szent, még a gyakorlott bábaszemek is ritkán látnak ilyet.

A Kapuban történtekről az emlékeim gondos zár alá kerülnek, elrejti Őket a jótékony tudatalatti kincsesláda. Sokáig hozzáférhetetlenek és nem hívhatók elő idő előtt. Annyi csak, ami különösképp feltűnő,  hogy a fizikai állapotom túlontúl kifogástalan, mintha sose szültem volna. A lelkem  azonban ehhez képest  indokolatlanul sokáig van sokkos állapotban még.

Képtelen vagyok a szülés technikai paramétereit firtató kíváncsi kérdésekre adekvát válaszokat adni.  "Hosszan tartott?" Nem, egyáltalán nem. Sőt."Valami nehézség adódott közben?" Fizikailag, úgy érted? Nem, semmi az égvilágon. "De hát negyedik gyerek! Az már csak úgy kipottyan, nem?"

Aha, kipottyan... A legnehezebb szülésem volt, mind közül.  A legnehezebb döntést kívánó.  A legfájdalmasabb. A legerőteljesebb, a legembertpróbálóbb és a leglélekemelőbb.

A varázs azonban, amit Ő, a gyermek hozott el magával a születésével, jóval több mint amit anya álmodhat magának az életben. Bújik, ölel, a rajongásig imád. Elég csak ránéznem és el sem tudom képzelni, hogy mit is csinálhattam azelőtt nap mint nap nélküle, hiszen teljessé az életem az elmúlt 6 évben Általa vált.

Isten hozott és Isten éltessen sokáig Édes Kincsem! Ezerszer is köszönöm, hogy vagy!

Budapest, 2017.12.30.