És megint április

                                 És megint április

Egészen megdöbbentő számomra, hogy még mindig van, akit őszintén érdekel, mi van velünk. Úgy értem, hogy felteszi a kérdést és várja rá a választ. Ha odakamuzom a szokásos "fogsorvillantós mindennagyonfaszaköszi"-t, levágja  a szitut és türelemmel megvárja, amíg előlép az igazmondó juhász a tökélyre fejlesztett díszlet mögül. Kedvesen elbeszélget Vele, majd mindenki megy a dolgára.

És az pedig még megdöbbentőbb, mennyire nehezen hiszem el, hogy igen, van ilyen. Hogy ne feltételezzem rögtön, hogy persze, nyilván csak udvariasságból, sajnálatból, hanem CSAK ÚGY. Őszintén.

Ahogy Agatha Christie-nek is mindig mosogatás közben jutottak eszébe a leírnivaló sztorik, úgy nekem is pont. Ennyi biztos közös bennünk, sajnos más se, legnagyobb szomorúságomra. Szóval  a koszos kanalakkal való  testközelbe kerülésem mindig megteszi a magáét. Most is így történt ez.

Szép nyugiban végigfuttattam a szoftvert a szürkeállományban, hogy na mizu, valójában  merre hány méter is mostanában ezen a helyrajzi számon. Gondoltam, ha már ilyen szép számmal tolakodnak elő ezek a kis zabolátlan gondolatfoszlányok, le is írom őket gyorsan. Nálam ugyanis ez az egyetlen módja  a megszelídítésüknek. A szavakká formálva történő mederbe terelés.

Teszem ezt annak ellenére, hogy pontosan tudom hányan temetik  arcukat a két tenyerükbe miközben ezeket a sorokat olvassák, felsóhajtván, hogy -Istenem, szegény  szerencsétlen már megint az örökzöld- nevörending témájával haknizik... hát már sosem hagyja maga mögött a francba azt az özvegyi fátylat?

Az a baromi jó az egészben, hogy szívemből mondhatom, hogy ez engem sajnos, vagy szerencsére ábszolúte nem érdekel. Mondhatnám úgy is, hogy leszarom, és igaz lenne, ámbátor  nem lenne nagyon illendő.

Ha ez Téged pont telibetalál, szuperjól megkönnyítené az életedet, de az enyémet is, ha például leállítanád a követésemet. Mekkora ötlet! Na, mit szólsz? ;)

Akikre szeretettel gondolva teszem azonban ezt mégis, Ők elsősorban az összes olyan sorstársam/barátom / hasonszőrű ismerősöm, akikkel sok-sok közös van bennünk, de a legmeghatározóbb összekötő kapocs mégis az, hogy például három évvel ezelőtt áprilisban még  egy totál másik világban rohantunk a mindennapokkal együtt és halovány fogalma sem volt arról egyikünknek se, hogy egyszer majd tudni fogunk egymásról.  Hogy lesz bennünk bármi közös mondjuk annak okán, hogy egyszer csak baromi hasonló cipőt hoz majd nekünk a futár a legfelsőbb cipőplázából.

Szóval a kedvetekért kedves sortársaim, lássuk hát, micsoda április van errefelé három évvel azután, hogy megállni látszott az élet és az idő:

-szingli vagyok  életemben először (a non-klasszik fajta, egyébiránt) és ezt most baromira élvezem. A fene se gondolta volna, pedig így van. Amilyen fennen hangoztattam  magamról korábban (ha hallottad volna!), hogy "kéremszépen én NEM vagyok egyedülálló anya típus, de nem ám", most pontosan annyira nem tudom elképzelni, hogy milyen is az, amikor az ember párkapcsolatban él. WTF? Hogy osztozzak ezen a jó nagy matracon? Eszednél vagy?? Beérett a szerep nálam, hiteles az alakításom és diszkomfort érzést okoz a gyomrom tájékán a szó: "elköteleződés".

-ha bármilyen társaságban elhangzik a kérdés, hogy mit csinálok a szabadidőmben, két  perc technikai szünetet kérek, hogy értelmezni tudjam a kérdést, ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Inkább nem, mint igen. Szabadidő, aranyapám? Ammegmi? Valami ütős drog?

-nosztalgiázva és hitetlenkedve elmélázok azon, hogy vajon milyen is volt annak idején, időszámításOM  előtt, hogy egyszerre csak egy helyen kellett helyt állnom, illetve ennek a gondolatnak a kétpetéjű  ikertestvérén, nevezetesen  hogy milyen is az, amikor egy helyen egyszerre csak egyetlen dolgot csinálok.

-mostanra körülbelül 3, azaz három családtagomon kívül az összes "detudodhogybármikorbármit" segítségem felmondta a korábbi szolgálatot. Mára általánossá vált az állapot, hogy biztósítókötél nélkül szaltózok a magasban, napi rendszerességgel, mint ha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- azoknak  a gyerekeknek, akik mostanában születnek velem, már a nagyobb testvérüket  is az életem új fejezetének idején kísértem világra. Elképesztő belegondolni, hogy milyen sok (magzat)víz lefolyt már a Dunán az elmúlt három év alatt.

-kevesebb mint két hónap és elballag az oviból az ifjú,  pestlőrinci Antonio Banderas, akit már egyedül írattam be oda, annak idején.

-azoknak az új családoknak, akikkel kapcsolatba kerülök a munkám során már halvány lila fingjuk sincs arról, hogy "lenne rajtam mit sajnálni". Tökre úgy beszélgetnek velem, mint egy normális emberrel és egy kicsit sem úgy, mint egy "nehézsorsú veszteségtúlélővel". Nem hittem két éve, de még tavaly sem, hogy egyszer még fog ember úgy a szemembe nézni, hogy nem látok benne sajnálatot. Hogy ez mekkora flash, hallod!

Szóval, kedves ismerős- és ismeretlen hasonszőrű sorstársaim! Tudom, hogy van az a pont (sok sok sok pont), ahonnan nem lehet elképzelni, hogy egyszer majd lesz máshogy, hogy lesz ebből tovább, hogy átalakul, hogy megrág-felemészt és KIKÖP. Tudom, jól ismerem az érzést. Nálam makacsabb és hitetlenebb Tamást nem hordott a Föld a hátán, ha a "leszezmégígyse"  jellegű jövendölésekkel volt szerencsém találkozni  úton-útfélen. De lesz. Lesz valahogy máshogy. Lesz valahogy MÁSHOGY JÓL, egyszer csak.

Hogy honnan veszem én a bátorságot ahhoz, hogy ilyeneket mondjak?

Nem, egyáltalán nem a magas lóról. Hanem sokkal inkább innen a lengőtrapézról, ami az otthonommá, jóbarátommá, szövetségesemmé vált szép lassan az elmúlt három évben. 

Láss csodát, pedig köztudottan  olyan tériszonyom van, mint az állat. :)

Budapest, 2018.04.19.