Ismeretlenül is közünk van egymáshoz

                Ismeretlenül is közünk van egymáshoz

Sokáig vacillált, hogy lenyomja-e az entert.  Általában jók a megérzései  -biztatta ezzel saját magát-, mégis folyton kételkedett azokban. Nap mint nap beigazolódott, hogy jó a szaglása, mégis nap mint nap kérdőjelezte meg azt.

Rém kellemetlen lenne az egész szituáció, ha mégsem Ő lenne az a fiatalember, akire gondolt. Sohasem látta Őt korábban, leszámítva azt, amikor pár hónapos pici baba volt.  A közösségi oldalon fellelhető információk sem elegendőek ahhoz, hogy egyértelmű legyen, igen, Ő az.

Azt sem tudta, hogy honnan jött elő most ez az egész. Miért most és miért így. Huszonegy év telt el azóta és könnyen lehet, hogy erre a -végül is majdhogynem mindennapos- történetre rajta kívül a világon senki nem emlékszik már.

Honnan került elő ez a követelőző belső érdeklődés, mi végre ez a kíváncsiság onnan bentről, nem értette.  Egyáltalán nem a racionalitás motiválta abban, ahogy a megírt pársoros üzenete felett ülve az elküldéssel  bizonytalankodott, hogy elvesse a kockát és esetleg nevetségessé váljon, vagy valami ilyesmi.

"Kedves ....! Bocsánat, hogy ismeretlenül zavarom egy meglepő kérdéssel. Ön nem véletlenül ........ született? Keresek egy fiatalembert, aki talán Ön. Ha kérdésemet tolakodónak érzi, úgy kérem tekintse tárgytalannak. Üdvözlettel, .........."

                                                                               * * *

Egy hirtelen jött mozdulatnak engedelmeskedve mégis elküldte az üzenetet. És ezzel a mozdulattal egyszerre megrohanták az érzések és a múlt ködébe veszett régi emlékek. Az a tejben-vajban- és babaillatban úszó felhőtlenül boldogságos  tavasz és az azt követő ragyogó nyár, amikor minden szép volt. Amikor fiatal nőből szépen lassan testében és lelkében is anyává érett.

Az elmúlt két évtizedben gyakorta  gondolt Rá is, látván a saját fiát, ahogy cseperedett. Úgy érezte, van valami összekötő kapocs közte és a kisfiú között, valami vékony aranyszál, valami aminek egykor jelentősége volt, valami, amivel egy nagyon picit Ő is hozzáadott azokhoz az alapkövekhez, amelyek által olyan teljes, olyan tökéletes  kerek egésszé vált a felnövekedése során, amilyenné.

Mondják, hogy aki vért ad, életet ad. És azt is, hogy az anyatej az élet maga. Az élet esszenciája. Az egyik legcsodálatosabb, legkülönlegesebb dolog a világon, amit az élő szervezet előállítani képes.  A nő a testével és a lelkével táplálja a gyermeket. Minden csepp vére, ami fehérarany nektárrá alakul át, egy másik élet építőkövévé válik. Sőt.  Több élet építőkövévé is akár. Amelyen szárba szökken az istenáldotta egyedi forma és egyedi tökéletesség.

                                                                               * * *

Válasz érkezik. Máris, pedig lassacskán hajnal van. 

"Kedves .....! Igen, akkor születtem. Nyugodtan tegezzen."

Nehéz visszafogni a lendületet, amivel a szíve repesni kezdene, de az értelem józansága tartja a gyeplőt. Alapos és körültekintő, mindig is az volt.  Sokan születtek abban az évben, abban a hónapban. Abból, hogy Ő is, még nem következik semmi. Ír tehát még egy óvatos, de bebiztosító kérdést, valójában csak az illendőség és a bizonyosság kedvéért. No meg azért, hogy ne rohanja le egyből szegényt. Mit is gondolna róla. Mit akar ez az anyjakorú ismeretlen nő a semmiből.

"Köszönöm, hogy válaszoltál. Az édesanyád ......, az édesapád...... ? Te is nyugodtan tegezz."

Mert tulajdonképpen, ahogy a fotóit meglátta, nem volt kétsége azzal kapcsolatban, hogy Ő az. Nem tudja, hogy honnan tudta. Egyszerűen tudta és kész.

                                                                   * * *

Van néha ilyen tudás az életben. Nem gyakran, de van. Amikor egyetlen szemernyi kétség sem fér hozzá.  Amikor a bensőnkből tudjuk, hogy úgy van és nem tapasztalati úton. Amikor körülöttünk senki más nem tudja, egyedül csak mi.

Ahogyan azon a régesrégi farsangon az iskolában, nyolcévesen, amikor margaréta jelmezben várta a tombolán a fődíj kisorsolását. Az Ő tombolájának száma a 42-es volt. Mindenki izgult körülötte, hogy ki fogja nyerni a fődíjat, egyedül Ő volt csak teljesen nyugodt. Megingathatatlan bizonyossággal tudta, hogy a 42-est fogják kihúzni a kalapból, mert ez így van megírva, máshogy nem történhet. 

És valóban. Beteljesedett. Mintha a mozdulatokat, ahogyan Ircsi néni belenyúlt a kalapba és kihúzta a győztes tombolát, már látta volna korábban. Ismerős volt a jelenet. Mintha megtörtént volna már, pedig valójában akkor történt először és utoljára a végtelen idő folyamán.

Makk Marci - a főnyeremény- az Övé lett. Nem értette, hogy a többiek miért nem értik, hogy ez nem véletlen volt, ezt lehetett tudni előre.

A legtöbbek számára a felnőtt koruk felé haladva és oda megérkezve ezeknek az evidenciáknak a láthatósága csökken,  néhányuknál teljesen el is múlik. Időnként  azonban a legváratlanabb helyzetekben újra felbukkan, emlékeztetve arra, hogy mennyi mindent tudunk anélkül is, hogy valaha megtanultuk volna.

                                                                      * * *

"Nahát, ez nagyon megható. Amikor pici baba voltál, az én kisfiam tejtestvére voltál, ami azt jelenti, hogy sokáig  jöttek a szüleid hozzánk anyatejért. Szóval, így ismeretlenül ennyi közünk van egymáshoz."

Mindig mosolygós fiatal nő, végtelen kedvességgel. Magas, fiatal férfi. Csokitorta, amit a nagymama készített Neki, egyedül csak Neki, szeretettel a tejért, amiért gyakorlatilag nem tett semmit. A tejért, ami csak folyt, folyt magától  és Ő boldogan gyűjtötte és adta.  Ők pedig fáradhatatlanul jöttek a város másik végéből, mert hogy a tej bevált a kisfiúnak. Szerette, azt mondták.

"Váó... Hát köszönöm szépen, ez tényleg megható."-írta a fiatal férfi.

Próbálta látni és olvasni milyen válasz van a kijelzőn, de egybefolyt minden. Kicsit bosszankodott, hogy persze, hisz' éjszaka van, ilyenkor már fáradtak a szemei, kicsit távolabb kell tartani a telefont, hogy jól lássa. De most az egyszer, kivételesen nem lehetett elég távol tartani ahhoz, hogy el lehessen olvasni. És akkor ráeszmélt, hogy nem a fáradtság okozza, hanem a megállíthatatlanul feltörő könnyáradat, ami csak folyt, folyt magától, pedig Ő nem tett érte gyakorlatilag semmit.

"Örülök, hogy láthatlak, sokat jelent ez nekem. Köszönöm, hogy válaszoltál. Küldök virtuálisan egy nagy ölelést és büszke vagyok rá, hogy részem lehetett az életed első hónapjaiban. Vigyázz Magadra és minden jót kívánok Neked sok sok szeretettel!"

Meglehetősen összeszedetten válaszolt  a fiatalember kedves reakciójára annak ellenére, hogy olvasni is jelentős kihívás ilyen megható levélváltás  közepette, írni pedig egyenesen lehetetlen.

"Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál. Én is meghatódtam. Remélem vissza tudom adni a világnak mindazt amit kaptam, többek között tőled. Igazán hálás vagyok érte. Vigyázz magadra. Remélem a helyeden vagy az életedben, ha nem, kívánom hogy megtaláld azt. Még egyszer köszönöm."

Pillanatnyi találkozások ezek az életünkben. Mosolygós odaintegetések, miközben haladunk előre az úton és elkerülhetetlenül távolodunk egymástól. Ez a dolgok rendje, így kell lennie. Hogy megőrizzük annak az emlékét, ami közös volt, amire jólesik gondolni. Hogy huszonegy év elteltével érkezik egy olyan üzenet, amit egy olyan a fiatalembernek az ujjai írnak, akivel sosem találkoztunk és mégis kimondatlanul is összeköt minket valami közös, valami nemes, valami, amit úgy hívnak, 

ÉLET.

Budapest, 2018.07.10.