Tabudöntögető gondolatok 1.rész
Tabudöntögető
gondolatok 1. rész
Meddig tart
a veszteség okozta gyászfolyamat? Miért olyan kibírhatatlanul nehéz a gyász? Mit
tehetek azért, hogy kibírjam?
És így tovább. Válasz nélkül ránk zuhanó kérdések sorozata
nehezíti a mindennapokat a gyászmunka során, ha nem lenne elég az az irdatlan fájdalom már
önmagában is, amit a gyász magával hoz.
Az egyik legelső- és egyben legmeghatározóbb tapasztalat,
amivel találkozik a veszteséget elszenvedett személy, az az, hogy mennyire
mélységesen magányos műfaj a gyász. Akkor is, ha a halál bekövetkezésére már régóta lehetett
számítani és akkor is, ha drámai hirtelenséggel zajlott.
Akárki is vesz körül minket, akárhogy érintett többé-kevésbé
a többi családtagunk is, a mi szívünkkel csak mi érzünk, a mi folyamatunk
egyedül csak bennünk zajlik.
Persze, jólesik a sorstársak közössége és közelsége, akikkel
legalább részben osztozni lehet, hiszen a különböző gyászfolyamatoknak sok
egymáshoz hasonló-, illetve egymáshoz
hasonlóan zajló része van. Jólesik az együttérzés, de valójában azonban a fájdalom
legmélye csak a miénk, egyedül és kizárólag. Nincs rá univerzális gyógyír, ami mindenkinek
használ. A saját sebünk gyógyító balzsamát nekünk magunknak kell kikeverni fáradságos,
gyötrelmes munka árán a saját receptúránk alapján, amiről még azt sem tudtuk
korábban, hogy nekünk van olyanunk.
Az ember az ő alapvető genetikai programja szerint a
túlélésre van berendezkedve. A veszteség tehát soha nem tud "jókor"
jönni.
A jól bejáratott és -akárhogy is, de- működő világunkban, a
megszokott mindennapjaink rendjében egyszer csak megtörténik az, amiről
mindezidáig jótékonyan azt gondoltuk, csak másokkal történhet meg, velünk nem. Egycsapásra
ott találjuk magunkat a semmi közepén. Egy sötét és mély gödör alján, ahol ráadásul a
pokol válogatott kínjait kell kiállni az eleven seb lüktetése által. Az idő,
ami eddig telt, és ahogyan eddig telt megáll, a kép kimerevedik. Az, ami volt,
nincs tovább. Az időszámításunk abban a minőségben, ahogy eddig létezett,
megszűnik. Ez a sokkhatás lélekbénító tulajdonsága.
Az, hogy ez a sokkoló mozdulatlan merevség mennyi ideig
tart, pontosan ugyanannyira egyéni, ahogy a gyász egésze. Függ attól, hogy
lehetett-e előzetesen számítani arra, hogy ez meg fog történni. Függ attól is,
hogy milyen körülmények között történt és attól is, hogy milyen szerepet
töltött be az illető az életünkben, akit elvesztettünk, mennyire állt közel
hozzánk. A veszteség alatt nem csak a fizikai haláleset értendő. A
gyászfolyamat nagyon hasonlóan zajlik akkor is, ha a veszteség nem haláleset
kapcsán következik be.
Rendkívüli módon megnehezíti a helyzetet, hogy hirtelenjében
elvész a közös hang, a közös nevező életünk legtöbb szereplőjével is. Olyan
mintha egy láthatatlan fal képződne közénk és a többiek közé. Sem láttatni, sem
elmesélni nem tudjuk azt, ami bennünk zajlik. A többi ember távolságtartással
reagál ilyen esetben, ez az egyik
lehetőség.
A másik, hogy feltétlenül segíteni szeretne valahogy/bárhogy,
emberbaráti szeretet által vezérelve.
Gyakori, hogy "tuti" tanácsokkal látja el az illetőt merő
jó szándékból, ami sajnos eleve újabb kudarcélményt determinál a legtöbb
esetben, hiszen mások receptje
legtöbbször nem használható az adott illető veszteségével kapcsolatosan.
Automatikus a következtetés a veszteséget elszenvedett személy számára, hogy
ezek szerint ő valamit nagyon rosszul csinál, mert nem hogy nem használ a
tanács, de egyre mélyebbre húzza be magával az állapot, amibe került és ez
paradox módon még nagyobb távolító erő.
Plusz nehezítés a szituációban, hogy a legtöbb tanács
egymásnak ellentmond.
Fájdalom, sötétség, magány és káosz uralkodik. Ha közeli
szerettünket vesztettük el, szinte törvényszerű, hogy rövid időn belül az átélt
parttalan fájdalom hatására az elmét kitölti a gondolat és a meggyőződés hogy
ezt nem lehet kibírni, ebbe én (is) bele fogok halni.
Mindazon túl, hogy szembe kényszerülünk nézni azzal, hogy a
szeretett személy az eddigi minőségében megszűnt létezni az életünkben, ami már
önmagában is behatárolhatatlan fájdalmat hoz a legtöbb esetben, szembe kell
néznünk azzal IS, hogy Vele együtt
végérvényesen megszűntünk létezni mi is az eddigi minőségünkben. Soha többé
semmi nem lesz ugyanaz.
A szembenézés rendkívüli nehézségét az okozza szinte kivétel
nélkül minden esetben, hogy míg a szeretett személy elvesztésére esetleg
lehetett számítani (ha például hosszas, súlyos betegség után következett be),
arra viszont semmiképp, hogy Vele együtt útjára kell hogy engedjük
kénytelen-kelletlen addigi önmagunkat és hogy nem csak Ő, hanem Mi sem fogunk
létezni többé abban a formában és minőségben, ahogy eddig. Elemeire esik szét
az eddigi életünk és az abban eddig elfoglalt helyünk. Ez a kettő összeadódva már
túlmegy minden határon.
Új fejezet kezdődik, ha akarjuk, ha nem. Az eddig megszokott-biztosat
hátrahagyva valami teljesen új kezdődik egy egyelőre teljesen idegen, teljesen
bizonytalan, teljesen ismeretlen terepen.
Az emberek többsége számára kevés félelmetesebb dolog van a
változásnál. Sokszor még önszántunkból is rendkívül nehezen változtatunk, hát
még ha az életünket alapjaiban érintő és meghatározó változás akaratunk- és
beleegyezésünk nélkül történik.
Általában rendkívül nehéz ráhagyatkozni egy olyan
folyamatra, ami, berobban az életünkbe, átveszi a gondolataink-érzéseink
meghatározó része feletti irányítást, eluralja a terepet és a saját
törvényszerűségei mentén halad előre, minimális tevőleges befolyást hagyva
annak a kulcsszereplőnek, akivel tulajdonképpen történik.
A gyász önmagában ugyanis nem igényel tevőleges befolyást.
Pontosabban fogalmazva a gyászfolyamatban a gyász maga halad a saját
útján. Saját törvényszerűségei, üteme,
ritmusa van. Az idő halad előre, ahogy az élet önmagában is, a tevőleges
befolyásunk, hozzájárulásunk nélkül.
Amit pedig mi magunk tehetünk magunkért, az életünkkel, a
helyzetünkkel, az a veszteség utáni életünk újraépítése.
Teljességgel elképzelhetetlennek és megvalósíthatatlannak látszik ez azokban a napokban és hetekben
(hónapokban), amikor ott állunk az említett sötét gödör alján, a millió
szilánkra széttört eddigi életünk romjai felett és se elképzelésünk, se erőnk,
se kapacitásunk, (még rosszabb esetben se kedvünk) bármilyen új élet építésébe
belefogni, ami a szeretett személy nélkül való.
A gyászfeldolgozás egyik kulcsa (a feldolgozás véleményem
szerint nem megfelelő szó a folyamat leírására) az, hogy mennyire könnyen, vagy
nehezen, hamar, vagy lassan tudunk és szeretnénk alkalmazkodni az új(já
épített) életünkhöz.
Az, "elengedés", vagy "feldolgozás" nem
releváns szavak tapasztalatom szerint a
veszteség-kezelésben.
A kulcsszó arra vonatkozóan, ami a történik, az
"alkalmazkodás".
A veszteség okozta folyamat nyugalmi állapotba akkor tud
kerülni, ha az illető, akivel történt, így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb
alkalmazkodni tudott a veszteség óta kialakult új életéhez.
Nagyon fontos, hogy ez egy rendkívül időigényes folyamat,
amiben kívülállóként alig lehet érdemi segítséget nyújtani.
Fontos a gyászfolyamatban lévő személy mellett lennünk, ha
kéri, abban amiben kéri. Fontos békén hagyni, ha azt kéri. Érdemes biztosítani
Őt afelől, hogy szabad megélni az érzelmeket, szabad rosszul lenni, szabad
"nem erősnek" lenni. Nem
szabad sürgetni, siettetni. Minden gyásznak megvan a maga ideje. Nem
hasonlítható össze máséval.
Fontos, hogy tudjunk hallgatni, hogy beszélhessen, ha akar
és lehessen csendben a társaságunkban, ha nincsenek szavak. Az elfogadó
jelenlétünk gyakran többet ad minden szónál.Akkor meséljünk a saját
élményeinkről és a saját gyászunkról, ha kérdezi, ha kéri. A kéretlen
véleménynyilvánítástól fontos tartózkodnunk.
Ahogy a korábbiakban már szó került róla, a legfőbb
genetikai programunk szerint a túlélésre vagyunk berendezkedve. A
gyászfolyamatok döntő többsége lezajlik -a saját nehézségei mentén haladva- külső befolyásoló tényező nélkül, hiszen
egyértelműen belső vezérlésű a folyamat.
Az egyéni sajátosságok tiszteletben tartása, az empatikus
hozzáállás nélkülözhetetlenül fontos
részét képezik a gyászfolyamatban lévő személyhez való viszonyulásunknak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése