Tabudöntögető gondolatok 1.rész


Tabudöntögető gondolatok  1. rész

Meddig tart a veszteség okozta gyászfolyamat? Miért olyan kibírhatatlanul nehéz a gyász? Mit tehetek azért, hogy kibírjam?

És így tovább. Válasz nélkül ránk zuhanó kérdések sorozata nehezíti a mindennapokat a gyászmunka során,  ha nem lenne elég az az irdatlan fájdalom már önmagában is, amit a gyász magával hoz.

Az egyik legelső- és egyben legmeghatározóbb tapasztalat, amivel találkozik a veszteséget elszenvedett személy, az az, hogy mennyire mélységesen magányos műfaj a gyász. Akkor is, ha  a halál bekövetkezésére már régóta lehetett számítani és akkor is, ha drámai hirtelenséggel zajlott.

Akárki is vesz körül minket, akárhogy érintett többé-kevésbé a többi családtagunk is, a mi szívünkkel csak mi érzünk, a mi folyamatunk egyedül csak bennünk zajlik.

Persze, jólesik a sorstársak közössége és közelsége, akikkel legalább részben osztozni lehet, hiszen a különböző gyászfolyamatoknak sok egymáshoz hasonló-,  illetve egymáshoz hasonlóan zajló része van. Jólesik az együttérzés, de valójában azonban a fájdalom legmélye csak a miénk, egyedül és kizárólag.  Nincs rá univerzális gyógyír, ami mindenkinek használ. A saját sebünk gyógyító balzsamát nekünk magunknak kell kikeverni fáradságos, gyötrelmes munka árán a saját receptúránk alapján, amiről még azt sem tudtuk korábban, hogy nekünk van olyanunk.

Az ember az ő alapvető genetikai programja szerint a túlélésre van berendezkedve. A veszteség tehát soha nem tud "jókor" jönni.

A jól bejáratott és -akárhogy is, de- működő világunkban, a megszokott mindennapjaink rendjében egyszer csak megtörténik az, amiről mindezidáig jótékonyan azt gondoltuk, csak másokkal történhet meg, velünk nem. Egycsapásra ott találjuk magunkat a semmi közepén. Egy  sötét és mély gödör alján, ahol ráadásul a pokol válogatott kínjait kell kiállni az eleven seb lüktetése által. Az idő, ami eddig telt, és ahogyan eddig telt megáll, a kép kimerevedik. Az, ami volt, nincs tovább. Az időszámításunk abban a minőségben, ahogy eddig létezett, megszűnik. Ez a sokkhatás lélekbénító tulajdonsága.

Az, hogy ez a sokkoló mozdulatlan merevség mennyi ideig tart, pontosan ugyanannyira egyéni, ahogy a gyász egésze. Függ attól, hogy lehetett-e előzetesen számítani arra, hogy ez meg fog történni. Függ attól is, hogy milyen körülmények között történt és attól is, hogy milyen szerepet töltött be az illető az életünkben, akit elvesztettünk, mennyire állt közel hozzánk. A veszteség alatt nem csak a fizikai haláleset értendő. A gyászfolyamat nagyon hasonlóan zajlik akkor is, ha a veszteség nem haláleset kapcsán következik be.



Rendkívüli módon megnehezíti a helyzetet, hogy hirtelenjében elvész a közös hang, a közös nevező életünk legtöbb szereplőjével is. Olyan mintha egy láthatatlan fal képződne közénk és a többiek közé. Sem láttatni, sem elmesélni nem tudjuk azt, ami bennünk zajlik. A többi ember távolságtartással reagál ilyen esetben, ez  az egyik lehetőség. 

A másik, hogy feltétlenül segíteni szeretne valahogy/bárhogy, emberbaráti szeretet által vezérelve.  Gyakori, hogy "tuti" tanácsokkal látja el az illetőt merő jó szándékból, ami sajnos eleve újabb kudarcélményt determinál a legtöbb esetben, hiszen  mások receptje legtöbbször nem használható az adott illető veszteségével kapcsolatosan. Automatikus a következtetés a veszteséget elszenvedett személy számára, hogy ezek szerint ő valamit nagyon rosszul csinál, mert nem hogy nem használ a tanács, de egyre mélyebbre húzza be magával az állapot, amibe került és ez paradox módon még nagyobb távolító erő.

Plusz nehezítés a szituációban, hogy a legtöbb tanács egymásnak ellentmond.

Fájdalom, sötétség, magány és káosz uralkodik. Ha közeli szerettünket vesztettük el, szinte törvényszerű, hogy rövid időn belül az átélt parttalan fájdalom hatására az elmét kitölti a gondolat és a meggyőződés hogy ezt nem lehet kibírni, ebbe én (is) bele fogok halni.

Mindazon túl, hogy szembe kényszerülünk nézni azzal, hogy a szeretett személy az eddigi minőségében megszűnt létezni az életünkben, ami már önmagában is behatárolhatatlan fájdalmat hoz a legtöbb esetben, szembe kell néznünk azzal  IS, hogy Vele együtt végérvényesen megszűntünk létezni mi is az eddigi minőségünkben. Soha többé semmi nem lesz ugyanaz.

A szembenézés rendkívüli nehézségét az okozza szinte kivétel nélkül minden esetben, hogy míg a szeretett személy elvesztésére esetleg lehetett számítani (ha például hosszas, súlyos betegség után következett be), arra viszont semmiképp, hogy Vele együtt útjára kell hogy engedjük kénytelen-kelletlen addigi önmagunkat és hogy nem csak Ő, hanem Mi sem fogunk létezni többé abban a formában és minőségben, ahogy eddig. Elemeire esik szét az eddigi életünk és az abban eddig elfoglalt helyünk. Ez a kettő összeadódva már túlmegy minden határon.

Új fejezet kezdődik, ha akarjuk, ha nem. Az eddig megszokott-biztosat hátrahagyva valami teljesen új kezdődik egy egyelőre teljesen idegen, teljesen bizonytalan, teljesen ismeretlen terepen.

Az emberek többsége számára kevés félelmetesebb dolog van a változásnál. Sokszor még önszántunkból is rendkívül nehezen változtatunk, hát még ha az életünket alapjaiban érintő és meghatározó változás akaratunk- és beleegyezésünk nélkül történik.

Általában rendkívül nehéz ráhagyatkozni egy olyan folyamatra, ami, berobban az életünkbe, átveszi a gondolataink-érzéseink meghatározó része feletti irányítást, eluralja a terepet és a saját törvényszerűségei mentén halad előre, minimális tevőleges befolyást hagyva annak a kulcsszereplőnek, akivel tulajdonképpen történik.

A gyász önmagában ugyanis nem igényel tevőleges befolyást. Pontosabban fogalmazva a gyászfolyamatban a gyász maga halad a saját útján.  Saját törvényszerűségei, üteme, ritmusa van. Az idő halad előre, ahogy az élet önmagában is, a tevőleges befolyásunk, hozzájárulásunk nélkül.

Amit pedig mi magunk tehetünk magunkért, az életünkkel, a helyzetünkkel, az a veszteség utáni életünk újraépítése.

Teljességgel elképzelhetetlennek és megvalósíthatatlannak  látszik ez azokban a napokban és hetekben (hónapokban), amikor ott állunk az említett sötét gödör alján, a millió szilánkra széttört eddigi életünk romjai felett és se elképzelésünk, se erőnk, se kapacitásunk, (még rosszabb esetben se kedvünk) bármilyen új élet építésébe belefogni, ami a szeretett személy nélkül való.

A gyászfeldolgozás egyik kulcsa (a feldolgozás véleményem szerint nem megfelelő szó a folyamat leírására) az, hogy mennyire könnyen, vagy nehezen, hamar, vagy lassan tudunk és szeretnénk alkalmazkodni az új(já épített) életünkhöz.

Az, "elengedés", vagy "feldolgozás" nem releváns szavak tapasztalatom szerint a  veszteség-kezelésben.
A kulcsszó arra vonatkozóan, ami a történik, az "alkalmazkodás".

A veszteség okozta folyamat nyugalmi állapotba akkor tud kerülni, ha az illető, akivel történt, így, vagy úgy, előbb, vagy utóbb alkalmazkodni tudott a veszteség óta kialakult új életéhez.
Nagyon fontos, hogy ez egy rendkívül időigényes folyamat, amiben kívülállóként alig lehet érdemi segítséget nyújtani.

Fontos a gyászfolyamatban lévő személy mellett lennünk, ha kéri, abban amiben kéri. Fontos békén hagyni, ha azt kéri. Érdemes biztosítani Őt afelől, hogy szabad megélni az érzelmeket, szabad rosszul lenni, szabad "nem erősnek" lenni.  Nem szabad sürgetni, siettetni. Minden gyásznak megvan a maga ideje. Nem hasonlítható össze máséval.

Fontos, hogy tudjunk hallgatni, hogy beszélhessen, ha akar és lehessen csendben a társaságunkban, ha nincsenek szavak. Az elfogadó jelenlétünk gyakran többet ad minden szónál.Akkor meséljünk a saját élményeinkről és a saját gyászunkról, ha kérdezi, ha kéri. A kéretlen véleménynyilvánítástól fontos tartózkodnunk.

Ahogy a korábbiakban már szó került róla, a legfőbb genetikai programunk szerint a túlélésre vagyunk berendezkedve. A gyászfolyamatok döntő többsége lezajlik -a saját nehézségei mentén haladva-  külső befolyásoló tényező nélkül, hiszen egyértelműen belső vezérlésű a folyamat.

Az egyéni sajátosságok tiszteletben tartása, az empatikus hozzáállás  nélkülözhetetlenül fontos részét képezik a gyászfolyamatban lévő személyhez való viszonyulásunknak.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ismeretlenül is közünk van egymáshoz

Angyallányra emlékezve