Béres Edina

                                      Karácsonyi puzzle          Aki elmélyülten játszó gyerekek beszélgetését csípi el, kincseket talál. Van olyan, hogy úgy megy, mint a karikacsapás és nem is érted más miért nem halad ezzel. Van olyan, amikor nagyon nehéznek tűnik az egész és van olyan is, amikor teljesen véletlenül rátalálsz pont arra, amelyiket már régóta keresed. Van, hogy a többiek jól haladnak, Te meg csak bénázol és próbálgatod a rosszabbnál rosszabbakat és úgy tűnik, mintha Neked sehogy sem akarna sikerülni. Van, hogy más segít hozzá, hogy rátalálj az odaillőre és van, hogy a türelmed jutalmául találsz rá. Van, hogy csak ülsz tanácstalanul és már nincs  további ötleted és olyan is van, hogy jobb, ha egy időre felhagysz a keresgéléssel. Van, hogy ezerszer odapróbálod a megfelelőt és nem ismered fel, hogy megtaláltad és nem kell már  tovább keresni, megvan. -Gadi, szóval megengeded végre, hogy én is kipróbáljam a puzzle-t, amit kap

Tabudöntögető gondolatok   1. rész Meddig tart a veszteség okozta gyászfolyamat? Miért olyan kibírhatatlanul nehéz a gyász? Mit tehetek azért, hogy kibírjam? És így tovább. Válasz nélkül ránk zuhanó kérdések sorozata nehezíti a mindennapokat a gyászmunka során,   ha nem lenne elég az az irdatlan fájdalom már önmagában is, amit a gyász magával hoz. Az egyik legelső- és egyben legmeghatározóbb tapasztalat, amivel találkozik a veszteséget elszenvedett személy, az az, hogy mennyire mélységesen magányos műfaj a gyász. Akkor is, ha   a halál bekövetkezésére már régóta lehetett számítani és akkor is, ha drámai hirtelenséggel zajlott. Akárki is vesz körül minket, akárhogy érintett többé-kevésbé a többi családtagunk is, a mi szívünkkel csak mi érzünk, a mi folyamatunk egyedül csak bennünk zajlik. Persze, jólesik a sorstársak közössége és közelsége, akikkel legalább részben osztozni lehet, hiszen a különböző gyászfolyamatoknak sok egymáshoz hasonló-,   illetve egymáshoz has

                Ismeretlenül is közünk van egymáshoz Sokáig vacillált, hogy lenyomja-e az entert.   Általában jók a megérzései   -biztatta ezzel saját magát-, mégis folyton kételkedett azokban. Nap mint nap beigazolódott, hogy jó a szaglása, mégis nap mint nap kérdőjelezte meg azt. Rém kellemetlen lenne az egész szituáció, ha mégsem Ő lenne az a fiatalember, akire gondolt. Sohasem látta Őt korábban, leszámítva azt, amikor pár hónapos pici baba volt.   A közösségi oldalon fellelhető információk sem elegendőek ahhoz, hogy egyértelmű legyen, igen, Ő az. Azt sem tudta, hogy honnan jött elő most ez az egész. Miért most és miért így. Huszonegy év telt el azóta és könnyen lehet, hogy erre a -végül is majdhogynem mindennapos- történetre rajta kívül a világon senki nem emlékszik már. Honnan került elő ez a követelőző belső érdeklődés, mi végre ez a kíváncsiság onnan bentről, nem értette.   Egyáltalán nem a racionalitás motiválta abban, ahogy a megírt pársoros üzenete felett

                            A születés odabentről nézve                                  -Történet egy magzat elbeszélése alapján-   Határozott kontrakciókat érzett kora reggel óta. Még egy kicsit időzött otthon, összeszedte amit vinni akart Magával a kórházba, bár szinte majdnem minden össze volt már készítve hetek óta a táskába, indulásra várva. Ő Maga még otthon született annak idején, bábaasszony segítségével. Könnyen és gyorsan jött a világra az édesanyja elmondása szerint. Bizakodik, hogy Ő is könnyen és gyorsan ad majd életet a gyermekének. Azt reméli, hogy van jelentősége szüléskor a saját születésnek. Harmincéves múlt, első gyermekét várja, akit a jelek szerint valószínűleg rövidesen a karjaiban tarthat.   Ha fiú lesz, az édesapja   nevét kapja majd és viszi tovább. Ha lány, nos, hát ebben nincs teljes egyetértés. Nem szeretné, ha az Ő keresztnevét kapná a gyermek, a férje viszont   erre vágyik. Ugyanez a női keresztnév mindkettejük édesanyjának keresztneve is. Ő vis

Születésnapi álmodozás az én Angyallányomra emlékezve Különleges napja virrad ezen a hajnalon is a végtelen időnek. Játszani hívlak Téged, Angyallány.   Játszani,   kivételesen és csak most az egyszer, ahogy soha még. Mi együtt,   Te és én.   Csend van most a világo(ma)t jelentő deszkákon, korán van,   alszik még szinte mindenki, aki itt játszani szokott. Sötét a nézőtér, alszik az ügyelő és alszik még a rendező is. Ritka ez az együttállás errefelé.. Rád gondolok és Te itt vagy velem ebben az éber álomban, amelyben Veled együtt álmodom most meg a világot, a meg nem történt közös jelenünk világát. Játsszuk el, hogy ma, életemben egyetlen egyszer, egy rövid időre az a négygyermekes anya vagyok, akiről mindig álmodtam.   Hadd öltsem magamra a jelenléted által inspirálódva a "mi lett volna ha" bársonyköntösét a képzeletem színházában. Hadd érezzem sokat ígérő selymes simogatását életem színpadán annak a vágyott főszerepnek, melyre kecsegtetően alkalmasnak

                                 És megint április Egészen megdöbbentő számomra, hogy még mindig van, akit őszintén érdekel, mi van velünk. Úgy értem, hogy felteszi a kérdést és várja rá a választ. Ha odakamuzom a szokásos "fogsorvillantós mindennagyonfaszaköszi"-t, levágja   a szitut és türelemmel megvárja, amíg előlép az igazmondó juhász a tökélyre fejlesztett díszlet mögül. Kedvesen elbeszélget Vele, majd mindenki megy a dolgára. És az pedig még megdöbbentőbb, mennyire nehezen hiszem el, hogy igen, van ilyen. Hogy ne feltételezzem rögtön, hogy persze, nyilván csak udvariasságból, sajnálatból, hanem CSAK ÚGY. Őszintén. Ahogy Agatha Christie-nek is mindig mosogatás közben jutottak eszébe a leírnivaló sztorik, úgy nekem is pont. Ennyi biztos közös bennünk, sajnos más se, legnagyobb szomorúságomra. Szóval   a koszos kanalakkal való   testközelbe kerülésem mindig megteszi a magáét. Most is így történt ez. Szép nyugiban végigfuttattam a szoftvert a szürkeállo