Angyallányra emlékezve

Születésnapi álmodozás az én Angyallányomra emlékezve

Különleges napja virrad ezen a hajnalon is a végtelen időnek.

Játszani hívlak Téged, Angyallány.  Játszani,  kivételesen és csak most az egyszer, ahogy soha még. Mi együtt,  Te és én.  

Csend van most a világo(ma)t jelentő deszkákon, korán van,  alszik még szinte mindenki, aki itt játszani szokott. Sötét a nézőtér, alszik az ügyelő és alszik még a rendező is. Ritka ez az együttállás errefelé..

Rád gondolok és Te itt vagy velem ebben az éber álomban, amelyben Veled együtt álmodom most meg a világot, a meg nem történt közös jelenünk világát.

Játsszuk el, hogy ma, életemben egyetlen egyszer, egy rövid időre az a négygyermekes anya vagyok, akiről mindig álmodtam.  Hadd öltsem magamra a jelenléted által inspirálódva a "mi lett volna ha" bársonyköntösét a képzeletem színházában.

Hadd érezzem sokat ígérő selymes simogatását életem színpadán annak a vágyott főszerepnek, melyre kecsegtetően alkalmasnak találtattam eleinte, de aztán mégsem lett végül sosem az enyém. Hadd burkolózzam az általam sokszor csodált, de oly távoli és oly gondtalan ködbe, melyben felnőni nem kizárólag csak fájdalmak árán lehet.

Van abban ugyanis valami lábremegtetően ünnepélyes, ha el merem képzelni, vajon milyen lehetett volna azzal a gondolattal ébredni ezen a napon, hogy

m a  h ú s z é v e s  a   n a g y o b b i k  l á n y o m .

Az a lányom,  aki  T e  v a g y ,  A n g y a l l á n y.

Nincsen annyi csillag az égen, ahányszor elmerengtem rajta, hogy milyen lehetnél fiatal felnőttként. Talán apukádra hasonlítanál nagyon, és sok mindenben egészen biztosan rám is.

Drága Kincsemnek hívnálak és úgy képzelem, hogy hosszú, barna hajú, lélegzetelállítóan szépséges lány lennél, akinek széles a mosolya, sok barátja van és óriási lelkiereje. Szelíd, határozott a természete és huncutul csillognak a szemei. Rengeteget olvas és szereti Vivaldit. Tud járni magassarkú cipőben és bátran beszél sok ember előtt is. Egyetemre jár és érdekli a filozófia.

Rajong a testvéreiért és a testvérei felnéznek Rá. Családszerető bika-lány, aki minden évben együtt ünnepli a közös születésnapját a nagypapájával, közösen elfújva a gyertyákat a közös ünnepi tortán.

                      

Hiszen minden bizonnyal meghatóan különleges ünnepe van annak, aki a nagypapája születése napján született.

Négy évszakot tölthettem el Veled teljes testi-lelki közelségben és azóta már hússzor négyet úgy, hogy a szívemben és az elmémben őrizlek  mindennap, fáradhatatlanul,  szüntelen.  Nem, egyáltalán nem kell semmiféle erőfeszítést tennem ezért. Kegyes a kegyetlen sors, ugyanis. Emlékezést ad cserébe a meg nem történtért. Elmém kitartóan őrzi az illatodat, a bőröd tapintását, a halványkék, vékony kis erecskéd szépségét a homlokodon.

Az én lelkem még ma is pontosan annyi idős, amilyennek Te ismerted, Angyallány. A lélek nem öregszik egy bizonyos ponton túl. A jelmez azonban, amiben lakik, sokat változott mostanra. Hamvas fiatal anyából érett, felnőtt anyává alakult át, amióta utoljára magamhoz öleltelek Téged. De tudom, mégis felismernél ezer közül is, hiszen a gyermekem vagy, én pedig az anyukád.

Nem tudom Neked milyen érzés volt elszakadnod tőlem. Úgy érzem, biztosan természetellenesen nehéz és fájó. Az állat kicsinye is sokáig sír, ha idő előtt kiszakítják az alomból, ahová született.

Azt, hogy nekem milyen volt, nyomokban a mai napig is érzem. Ahogy az anyakutya nyüszít bánatában és  szagolgatja a kölyke hűlt helyét, sokáig kerestem én is a lelkemből kiszakadt  fizikai valóságodat. A tej a melleimben hamar elapadt, miután nem kellett hogy tápláljon Téged többé, de a könnyeim nem apadtak egykönnyen el.

Sokáig, nagyon sokáig nem találtam a helyem. Hiányzott a Veled teljes helyem, amit aztán nagy sokára szükségszerűen és szépen felváltott az Általad teljes helyem. Onnantól ebben az új minőségemben lettem kerek egész és ezáltal azt is megtanultam, hogy végtelen számú kerek egésznek lehet és kell is lennünk életünk folyamán.  Ez a törvény.

Így aztán vagyok, lettem tovább. Máshogy, igen, de mégsem Nélküled.

Látom, csodálom a barátok és az ismerősök ragyogó-, fiatal- és szívfájdítóan szépséges  lányait, akikkel egy időben születtél. Tetszenek nekem nagyon, odavagyok szinte mindegyikőjükért. Ha fájdalmat nem is érzek olyankor már, üres szomorúságot azért még  gyakran, ilyen hosszú idő elteltével is. Szomorúságot, amikor arra gondolok, hogy mi nem Veled tanultunk meg együtt élni, hanem -jobb híján- csupán a hiányoddal.

De aztán tovább is sodor az érzés mindig, hogy tulajdonképpen a hiány nem feltétlenül jelent kizárólag rosszat. A hiányod léte ugyanis eleve abból fakadhat csak, hogy Te valaha voltál nekünk és velünk. Hogy szerettünk és szeretünk Téged és Te minket. Ha Te nem lettél volna, Angyallány, akkor ezafajta hiányod sem lenne, ami van.  A hiányod Hozzád tartozik és ami Hozzád tartozik és Veled kapcsolatos, az Téged juttat eszembe és az jólesik nekem. Így aztán a hiányodban van bőven olyasmi is, ami nem csak rossz, hanem jó is.

Az élet lüktető ritmusa, a mindennapi tennivalók egymásutánisága azonban szívfájdítóan rövid időt engedélyez csak a boldogító merengésre az üres, kora reggeli színpadon. A kötelességtudat talpon van már. Az évek óta sikeres- és jelenleg is futó előadáshoz készülődnek már a kellékesek, hiszen ez a nap is elkezdődött,  a színészek is lassacskán ébredeznek és meg is érkeznek, hogy ahogy mindennap, úgy ma is elkápráztassák az Ő célközönségüket. Az álom tűnni készül, a valóságnak átadva ezzel a helyét.

De várj, mégis várj, drága Idő! Kérlek, csak még egy percet adj Magadból mielőtt továbbrohansz!  Engedd látni Őt még egy pillantás erejéig, hogy gyönyörködhessek távolodó szépségében, ahogy újra eltűnik a könnyektől fátyolos szemhatáron, miközben ruháját és hosszú haját simogatja a langyos tavaszi szél, helyettem is.

Pontosan az a szél, amelyik elhozta magával Őt erre a színpadra hozzám egy napsütéses reggelen egy régesrégi május tizenkettedikén, húsz évvel ezelőtt...

Budapest, 2018.05.12.