Párhuzamos találkozások

                                                     Párhuzamos találkozások

                               Intenzíven az intenzívről egy bába gondolatai nyomán.

Hogy hogyan és miként kerülünk oda egy szüléshez mi, bábák és szülés körüli segítők, az olykor előre eltervezett, olykor pedig  hirtelenjében alakul. Hogy vannak-e véletlenek, nem tisztem latolgatni, hiszen ki vagyok én ahhoz, hogy tudhatnám. Döntse el mindenki saját hite és aktuális legjobb meggyőződése szerint.

Abból az időből, azokból a hetekből való e történet, amikor mázsás súlyok döngöltek földbe minden áldott nap és percben, mégis bíztam, tudtam bízni a CSODÁ-ban, olyan erővel és olyan hittel, ahogy soha semmiben egész életemben azelőtt. Nem volt ember a föld hátán, aki erősebben hitt volna abban, hogy SIKERÜLNI FOG. Sikerül és túléli. És velünk marad. És lesz nekünk. És leszünk Neki. Véghezviszi a lehetetlent, tudom, ismerem Őt. Megcsinálja.

Június van, tikkasztó nyári hőség. Szüléshez autózunk épp.  Bábatársam mesél a családról, akikhez megyünk. Nem ismerem Őket. Vidékről jöttek fel Budapestre szülni. Többedik gyermekük fog most születni. Az apa műtétre vár, bonyolult szívműtétre, ami már régóta esedékes lenne, de ezidáig húzódott-halasztódott. Nemsoká itt a pici baba és az apa műtéte itt lesz Budapesten nagyon hamarosan. A műtétet végző Tanár úr szabadságra megy. Előtte még meglesz az operáció.

Nahát. Micsoda véletlen egybeesés. Mi is éppen egy ilyen műtétre várunk, ugyanannál a Tanár úrnál a hónap legvégére. Úgy tudtuk tőle, hogy ez a műtét nagy ritkaság, Magyarországon nem is csináltak még ilyen jellegű operációt. A túlélési esély 5-10%. A betegség túlélésére azonban az egyetlen esély a műtét. Anélkül biztos a halál rövid időn belül. Hogy mennyi idő az a rövid idő, azt nem lehet tudni. Talán napok, vagy hetek. Esetleg hónapok. És ha kivételes szerencsénk van, akkor még az is lehet, hogy egy év. Időzített bomba, azt mondják.

Juliom a humorát nem vesztette el a legnehezebb időkben sem. Végtelenül unta, hogy annyiszor mondták Rá, "időzített bomba", "időzített bomba". Egy ilyen alkalommal meg is kérdezte, hogy nem lehetne-e inkább "szexbomba"? Mert azt sokkal testhezállóbbnak érezné.

A Szépnevű Nő az ágyon ül és vajúdik. A kontrakciók viszonylag ritkák és rövidek. Bemutatkozunk. Még engedi a szituáció. Sőt beszélgetünk is, mindenféléről. A gyerekek játszanak. A Termetes Férfinek is bemutatkozom. Zárkózott, szűkszavú. Kérdezem, hogy van. Bizalmatlanul hárítja a kérdésemet. Kimondott szavak nélkül próbálom mélységes együttérzésemről és együvé tartozásunkról biztosítani. Kérdezem, mikor műtik. Nem néz rám, érzékelteti, hogy semmi közöm hozzá. Mert az én páromat 30-án, ugyanott, ugyanezzel, ami Neki van, mondom. Hitetlenkedve rám néz. Ez az első alkalom, hogy egymás szemébe nézünk. Hogyhogy ugyanezzel, kérdezi továbbra is hitetlenkedve, Ő úgy tudja, hogy ez egy teljesen egyedülálló operáció, Magyarországon még nem végeztek ilyet. Mutatja a két kezével, mekkora aorta szakaszt cserélnek majd ki Neki. Leszálló aorta ág, mondom én, mellkasi és hasi szakasz. Kérdezi, az én párom hány éves. Mondom, 34. Ó, mondja, akkor Ő még fiatalabb, hát sok szerencsét Neki is. Sok szerencsét mindkettőtöknek, teszem hozzá. Ezzel ott leomlott egy fal és én úgy éreztem, a bizalmába fogadott.

A Szépnevű Nő még mindig az ágyon ül és vajúdik. Riadt kismadár. Benne egy helyzetben, amiből nem látszik merrefelé lesz a kiút. Nem tudja beleengedni Magát. Gondoljuk, nem baj. Majd később, ha a gyerekek elmennek kicsit a játszótérre. Majd akkor.

Termetes Férfi egyszer csak összetereli a gyerekeket és lemennek a játszótérre. A Szépnevű Nőnek nehéz a dolga, nem tudja Magát egykönnyen beleengedni abba, ami vinni akarná. Mesél mindenféléről. A nehézségekről. Hogy a műtét három nap múlva lesz. És már előtte való nap be kell vonulni a kórházba az előzetes vizsgálatok miatt. A mai és a holnapi nap van még Nekik együtt, addig. Tehát még ma meg kell szülni. Holnap még az anyakönyvezést is el kell intézni a párjának, mielőtt bevonul a kórházba. És aztán a műtét után se tudni, hogy lesz. Ha minden rendben lesz, akkor is hosszú hetekig bent kell maradni és aztán a rehabilitáció. Nem beszélve arról, hogy sokkal nagyobb az esélye, hogy nem éli túl, mint hogy túléli. Mi lesz Vele és a gyerekekkel és még ezernyi kérdés. A szívemből szól minden mondata, Vele érzek. Együtt állunk az ismeretlen útvesztőjében kézen fogva, mázsás súlyokkal megpakolva, tanácstalanul.

Hatalmas vihar kerekedik odakinn, leszakad az ég, dörög, villámlik. Megérkeznek a játszóterezők megázva, sietve. Termetes Férfi, szegény hosszan kapkodja a levegőt a nagy sietség és a sok emelet miatt, idő kell mire teljesen rendeződik.

A vajúdás lecsendesedik, a gyerekek esznek, majd elvonulnak aludni az Édesapjukkal. Ebben a nyugalomban végül a Szépnevű Nő egyszer csak elindul az úton. Mindenki, aki számít, ott szuszog körülötte békében, nincs mire várni tovább. Nézem a Termetes Férfi alvó arcát és arra gondolok, vajon hogy lesz tovább Velük. És arra is, hogy hogy lesz tovább velünk, odahaza. Vajon Ő túléli? És az én párom? A józan ész persze ott lapul a háttérben és a puszta lapuló jelenléte elég ahhoz, hogy tudjam, egynek is kevés az esélye a túlélésre, hát még kettőnek. De amikor a reménynek és a bizakodásnak van az ideje, akkor nincs helye számoknak és racionalitásnak. Vagy-vagy.

Ritkán érzékelhető ennyire kifejezetten még a szüléskísérések során is, hogy ITT VAN AZ ÉLET, itt van körülöttünk a MOST-ban. Kézzel fogható, szemmel látható. Mint ha arra az időre megnyílna az ég és a föld és lehetne látni a lajtorját. És érzékelni azt, hogy parányi porszemek vagyunk ahhoz, hogy ezzel a hétköznapi eszünkkel megértsük, felfogjuk, minek is vagyunk a részesei éppen. Szókincsünk, eddig felhalmozott tudásunk meg nem fogalmazhatja mindazt. Az egyetlen méltó lehetőség a tőlünk telhető legnagyobb alázattal jelen lenni a pillanatban.

Egészséges, gyönyörű kisbaba érkezett. Édesanyja karjából szemléli a világot. Nem lehet nem észrevenni, hogy a megszólalásig hasonlít az Édesapjára. A fejformája, a tekintete, az arcvonásai, az alkata. Egy az egyben az Ő kicsinyített mása. Kérem, hogy hadd fényképezzem le Őket így együtt, hármasban. Nem szoktam fényképezni szüléseknél, most sem saját késztetés miatt teszem. Valamiféle különös érzés  kerít hatalmába. Úgy érzem, hogy ez most nagyon fontos és halaszthatatlan. Lehet, hogy pótolhatatlan is.

Otthon aztán a saját jelenünket próbálom meg a lehető legnagyobb kortyokban magamévá tenni. Valahogy úgy, hogy minden egyes élő sejtem átitatódjon vele és hogy mindig emlékezni tudjak rá, amíg emlékezni vagyok képes. Nem szeretném tudni, mi lehet a Szépnevű Nővel és férjével. Nincs erőm belegondolni, félek kérdezni, még jobban félek választ kapni. Határozottan kerülöm a témát, ha bábatársammal beszélek, nehogy szóba kerüljenek. Majd később. Most nem. Egy megnyugtatóan távoli időpontban inkább.

A párom műtéte utáni második napon, az intenzív osztályon az ágya mellett állva, amikor először nézek körbe és látok-érzékelek bármi mást is magunkon kívül, eljut a tudatomig, hogy a Termetes Férfi nincs ott a többi beteg között a teremben. Persze hogy nincs ott, hiszen Ő már lekerült az osztályra onnan, az Ő műtéte már két hete volt! Semmi egyéb mást nem enged közel magamhoz az agyam, szigorúan csak ezt az egyetlen magyarázatot,. Na, amikor majd az én párom is lekerül, akkor majd biztos látom és találkozom a Szépnevű Nővel is.

Az intenzív osztály ajtaja előtt állni és a beengedésre várakozni nap mint nap, az maga a kínkeserves földi pokol. Aki egyszer már állt ott, sohasem felejti azt az érzést. Akinek azonban olyan kivételes szerencsében van része az életében, hogy ez a borzalom elkerülte, az sajnos, vagy szerencsére nem láthatott valami nagyon fontosat az életről.

Azon a helyen mintha tüzes vassal sütnék az emlékeid közé, beléd ég minden szag, hang és kép. Az ajtó faragott mintázata, a csengő hangja, nevek, arcok, mozdulatok, gesztusok. Látogatás napi egy óra, előre megadott időpontban. De csak akkor lehet ténylegesen bemenni, ha a betegek állapota ezt lehetővé teszi épp odabenn. Ha nincs pont újraélesztés, vagy egyéb más sürgős beavatkozás. Márpedig ezek vannak, viszonylag gyakran az intenzíven. Olyankor egyfelől rettegsz, hogy ugye nem a Te hozzátartozóddal van baj. Másfelől körbenézel a többieken, akikkel együtt állsz ott, hogy akkor viszont kinek a hozzátartozójával, Te jó ég.  Kevés dolog tud úgy összekovácsolni vadidegen embereket, mint a nap nap utáni együtt ácsorgás az intenzív osztály ajtaja előtt. Mindenkiről tudod kihez jött. Egymást vigasztalják, egymást bátorítják az emberek, tulajdonképpen ismeretlenül.

Egy ilyen alkalommal, amikor már jó ideje vártuk hogy bemehessünk, az egyik néni -akinek a férje már több mint három hete feküdt bent- mesélni kezd. Teljesen váratlanul és készületlenül érnek a szavai. Nem számítottam rá, hogy pont itt és pont így tudom majd meg. Hiszen olyan gondosan hárítottam minden lehetőséget, zártam le minden ezzel kapcsolatos utat, hogy ne kelljen hallanom semmi kibírhatatlant. Egy hajszál választ el csak az összeroskadástól, amúgy is. De mire megszólal bennem a vészcsengő, hogy befogjam a füleimet, már túl késő. Azt mondja, két hete volt itt egy fiatalember, nagy műtéte volt. Szegény kis felesége a három gyerekkel, akik közül az egyik pár napos pici baba, itt ültek a folyosón teljesen elcsigázva. Szegény fiatalember magához sem tért a műtét után, három nappal később már le is kapcsolták a gépekről.

Érzem ahogy kimegy a vér minden tagomból, az ájulás kerülget. Remegve próbálom összeszedni minden erőmet, hiszen mindjárt nyílik az ajtó és be lehet menni. Nem mehetek be az én drágámhoz ilyen állapotban. Össze kell szednem magam, muszáj. Valószínűleg ez az önmagunkkal való teljes meghasonulás állapota. Iszonyú erővel nyomom vissza, ami ki akarna törni belőlem. Nem lehet ennek most teret engednem. Minden erőmre szükség van, hogy a legbelsőbb körömben önmagam tudjak lenni és helyt tudjak állni. Odabent életem egyik legfontosabb embere az életéért küzd, minden gondolatommal mellette a helyem.

Még két hetet tartott ez a küzdelem. Neki megadatott, hogy magához térjen és a tudatában legyen annak, hogy túlélte. Hogy megcsinálta. Hogy benne volt az 5-10%-ban. Hogy túlélte azt a laikus számára felfoghatatlan mennyiségű vérzést, amivel egy ilyen műtét és az utána lévő kritikus időszak jár. Túlélte azt a közel 14 órás operációt, amelynek során tulajdonképpen a klinikai halál állapotában tartották végig. Emberfeletti módon küzdött és kitartott. Egy időközben szerzett kórházi fertőzés azonban nem hagyta felgyógyulni a műtétből lábadozó testét, ami húsz nap küzdelem után feladta a harcot a túlerővel szemben.

Azóta nem kérek semmit. Félek kérni. Félek, hogy nem kérek elég pontosan, mindenre kiterjedően, ezért inkább nem kérek. Azt mondják "vigyázz mit kérsz az Istentől, mert megadja!" Én azt kértem, hogy élje túl, hogy legyen benne abban az 5-10%-ban. Megadta. Azt valóban túlélte. Hogy kórházi fertőzésbe se haljon bele, ezt sajnos nem említettem külön.

Így történt. Így alakult ez a két párhuzamos történet azután, hogy azon a két évvel ezelőtti júniusi délutánon egy szüléshez mentem, ahol egy Szépnevű Nő vajúdott és adott életet a MOST-ban, mázsás súlyokkal a vállán.

Sok hónap elteltével tudtam meg, hogy a Szépnevű Nő még rendkívüli fájdalmában sem feledkezett el rólam és próbálta kipárnázni az utat előttem, amit hálás szívvel köszönök Neki. Azt a válaszüzenetet írta bábatársam érdeklődésére, hogy hogy van a férje, hogy:

"Néhány nappal ezelőtt meghalt. Edinának ne mondjuk meg!"

Az azóta eltelt időben néha írunk egymásnak a Szépnevű nő és én. Amikor a facebook-on ránézek a fotójára, van hogy úgy érzem, hogy én nézek vissza magamra. És nem kell ahhoz fizikailag is közel lennünk, hogy gondolatban bármikor átöleljük egymást olyasfajta összetartozás érzéssel, amivel senki mással, széles e világon.


Budapest, 2017.07.12.