Maga ki??!!

                                         Maga ki?!

                                           Igaz történet 2015. júliusából, Budapestről. 

-Maga ki??!!- dörren a kérdésnek álcázott tüzes ágyúgolyó egy merev és kifejezéstelen arc rossz leheletű szájából. Az archoz tartozó test lomha és nagydarab. Kifejezetten férfias megjelenés, női testben. A lövedék küldetése a teljes megsemmisítésem. Reflexesen összerezzenek, majd megdermedek. Próbálom értelmezni ezt a rendkívül egyszerű kérdést, miközben szemeim a kifejezéstelen, semmitmondó arcot pásztázzák.

Vajon tényleg hozzám beszél? Viharos sebességgel bizonyosodom meg arról, hogy tényleg hozzám beszél. Hárman állunk vele szemben. Julio testvérei és én. Róluk tudomást sem vesz. Az összes megnyilvánulása felém irányul. Először találkozom életemben ilyen egyértelmű, nyílt rasszizmussal. Nem, nem tudok jóindulatú lenni és azt feltételezni, hogy talán nem gondolta, hogy beszélnek magyarul. Pontosan tudta, hogy beszélnek magyarul. Sőt, az is egyetlen pillanat alatt tudott volna kiderülni, hogy nemcsak hogy beszélnek magyarul, hanem mindkettejüknek magyar az anyanyelve, itt nőttek fel, itt élnek.

-Üdvözlöm, Béres Edina vagyok, Ők pedig ..- a kezem nyújtom a bemutatkozáshoz miközben újabb hatalmas dörrenéssel talál a közepembe, az elevenembe az ismételt kérdés:

-Azt kérdeztem, maga ki??!!

-A párja vagyok az elhunytnak -válaszolom most már távolságtartóan miközben kezemet dolgavégezetlenül visszahúzom.

-A pááárja??- a kérdést merő gúny övezi.- A felesége???

-Nem, nem vagyok a felesége.

-Nem?? Akkor élettársa??- az eddigi gúny ugrik egy szintet és megvetésbe csap át.

-Mondjuk úgy, hogy élettársa. -felelem megadóan.

-Bejegyzett???

-Nem, nem bejegyzett. A gyermekeinek az édesanyja vagyok -válaszolom a sírás határán.

-Áááá!- feleli a kifejezéstelen archoz tartozó rossz leheletű száj diadalittas hanglejtéssel.
Tehát jogilag senki! Nem feleség, nem bejegyzett élettárs. Maga jogilag senki!- mennydörgi újra ,ellentmondást nem tűrően.

-Rendben, legyen! Jogilag senki vagyok. Mi köze ennek ahhoz, amiért ma ide kellett jönnünk?

-Csak hozzátartozónak adhatom ki a temetés intézéséhez szükséges iratokat és információkat. Olyannak -emeli meg a hangsúlyt ezen a ponton- aki hitelt érdemlően tudja bizonyítani, hogy Ő az.

-Semmi probléma. Én a nővére vagyok az elhunytnak, akkor adja ki nekem.- mondja Julio testvére.

Élet és halál önjelölt- földi képviselője nem jön zavarba. A szeme se rebben. Egy pillanat alatt tette mérlegre, hogy
a., vegyen-e emberszámba egy félvér magyar nőt, vagy
b., ostorozza-e tovább a "jogilag senki"-t.

Van bármi kétséged? Ki kell hogy ábrándítsalak. A "b" -t választotta.

Fölényesen és rendkívül teátrálisan újra végigmér. Az együttérzés szikrájának még csak a tettetésére sem pazarol egy leheletnyi energiát sem.

-Na, sikerült túl lenni az első megrázkódtatáson? Tudok magával értelmesen beszélni? Meg tudja érteni, amit mondok?

Életemben soha senkivel nem találkoztam korábban, aki ekkora kreténnek nézett volna, mint ő, a kortalan férfinak látszani próbáló -valójában ötvenegynehány éves- ügyintéző nő.
Életemben soha senkivel nem találkoztam, aki ennyire nyílt és szenvedélyes megvetéssel viszonyult volna az emberi bőrszínek csodálatos különbözőségéhez.
Életemben soha senkivel nem találkoztam korábban, aki egy közintézmény kiemelten bizalmi- és rendkívüli empátiát igénylő területén dolgozva ilyen mértékű érzéketlenségről, az együttérzés teljes hiányáról, mérhetetlen tapintatlanságról és bunkóságról tett volna tanúbizonyságot.

Az első megrázkódtatáson? Túl lenni? Istenem, ezt vajon hogy értheti? 24 órával azután, hogy elvesztette a párját az illető, akihez beszél? Már hogy a fenébe lennék túl? Hisz' épp most megyek bele. Visz a sodrás, visz az ár, visz az örvény befelé. Természetesen ettől még értem, felfogom, amit mondanak nekem. Vajon ő ezt nem tudja? Ő, aki a jelek szerint nap mint nap gyászoló hozzátartozókkal találkozik? Fogalma sincs arról mit művel? Hogy szöges bakanccsal tapossa csontig hatolóvá az eleven seb lüktető fájdalmát? Őt sosem érte még veszteség? Sohasem gyászolt? Vannak egyáltalán érzései? Vagy csak szavakká formált zsigeri gondolatai? Hogy dolgozhat itt? Hogy fordulhat elő valaki ilyen magatartással az egyik legnevesebb budapesti kórház legnemesebb lelket kívánó beosztásában?

Pontosan ezek azok a kérdések, amikkel nem lehet akkor és ott érdemben foglalkoznia azoknak, akik elszenvedik őket. Amikor minden meglévő belső tartalékot és maradék erőt felemészt a létezés, a talpon maradás, úgy egyáltalán. Amikor az önvédelem szünetel, a lélek szabadon sérthetővé válik. Visszaélni ezzel a helyzettel, nyers erőszak és főbenjáró bűn.

Az innentől hátralévő tizenkét és fél percben felsorolta milyen papírt honnan hova vigyünk, kivel írassunk alá és milyen akadályokat ugorjunk még meg ahhoz, hogy a végtisztességet megadva eltemettethessük Juliot. A kegyelemdöfést azzal adta meg, hogy mosolyogva biztosított afelől, hogy nyugodtan elhihetem neki, ha megfeszülök sem fogom tudni elintézni, hogy a boncolástól eltekintsen az igazgató főorvos. Legyek nyugodt, kár a gőzért. Meg se próbáljam. Örüljek inkább annak, hogy mekkora szívességet tesz azzal, hogy a "bemondásomra" elhiszi nekem, hogy én vagyok "az élettárs", így az én címemre fogja kipostázni a kórházi dokumentációt, ha elkészül.

A temetés után Julio nővére panaszt tett a kórház igazgató főorvosánál a történtek miatt. Levelében kiemelte, hogy azt szeretné a panasztétellel elérni, hogy ami velünk történt azon a délelőttön, más hozzátartozókkal soha ne fordulhasson elő. Levelére választ semmilyen formában nem kapott akkor sem és azóta sem.

Én pedig egy véletlen folytán másnap megtudtam, hogy nem igaz, hogy "jogilag senki" lennék. Ha valahogy nagyon szeretnénk engem hívni "jogilag", akkor azt mondhatjuk rám   "az elhunyt örököseinek törvényes képviselője". Való igaz, ezzel együtt megtudtam azt is, hogy az örökösök törvényes képviselőjének jogai különösebben nincsenek. Kötelessége azonban van, méghozzá elég fontos. 

Eláruljam mi az? Meg fogtok lepődni.

A magyar jogrend szerint az elhunyt örököseinek törvényes képviselője köteles eltemettetni az elhunytat. A kör tehát bezárult és a kutya a saját farkába harapott.

Lejegyezve 2017. augusztus végén.


Utóirat: A történet lejegyzésének egyetlen célja a párom emléke iránt érzett tiszteletem és szeretetem. Motivációm pedig a tehetetlenségemből fakadó hiányérzet, hogy én sem tudtam megóvni Őt, sem semelyikünket a jogtalan és méltatlan megkülönböztetéstől ott és akkor, amikor Ő már nem tudta megvédeni saját Magát, illetve saját Magunkat.