Meg vannak számlálva a napjaid


                         Meg vannak számlálva a napjaid
 

Valahogy úgy vagyunk szocializálva, hogy egyáltalán nem szeretünk erről  a témáról beszélni. Nevezetesen arról, hogy az időnk véges. A legtöbbünk számára ez ugyanis rendkívül idegen, kétségbe ejtő és félelmetes.

Való igaz, nem fér hozzá kétség, hogy a  jeges rémület markolja a halandó ember szívét arra a gondolatra, hogy valószínűleg egyszer csak szembesülni kell majd valamikor, valamilyen módon a mondattal:

m e g  v a n n a k  s z á m l á l v a  a  n a p j a i d .

Lehet, hogy pontosan a saját életünk napjai lesznek majd ezek. De az is könnyen lehet, hogy egy közeli szerettünk életének napjai. Ezzel együtt szükségszerűen a Vele való közös utunk, a közös életünk napjai is. A leginkább szívből szeretett- és nem ritkán hőn utált-,  az általában biztonságosan meleg- és az időnként őrjítően unalmas-,  a jólesően megszokott- és néha az  őrületbe kergető közös utunk napjai.



Őszintén reméljük, hogy a mi életünkben kikerülhető lesz ez az állomás az úton.  Pedig valahogy, valamilyen formában mindannyian elérkezünk ide, legtöbbször váratlanul, felkészületlenül, hirtelen.

Betegség, búcsú, veszteség.

Persze halljuk, látjuk, hogy van ilyen körülöttünk. Na de az ilyen szörnyű nehézségek úgyis csak másokkal fordulhatnak elő, velünk egészen biztosan nem. Vagy ha esetleg mégis, az akkor úgyis csak a távoli jövőben, ami még olyan, de olyan messze van, hogy belegondolni sem érdemes. Hiszen mi ügyesebben, optimistábban, okosabban, előrelátóbban csináljuk a dolgokat. Akivel ilyesmi előfordul, na, az biztosan nem véletlen. Ha így, meg úgy, és főképp ha amúgy csinálta volna, akkor ez nem következhetett volna be.

Nem beszélve arról, hogy Vele különben is azért történik, mert Ő ERŐS. Ő kibírja. Én nem vagyok erős, én nem bírnám ki. Eggggészen biztosan nem bírnám ki. Na, főképp ezért nem fog velem ilyesmi megtörténni.

Ennyi csak és máris kész a friss-ropogós ideológia, amely segít továbbra is nyugodtan álomra hajtani a fejünket minden este anélkül, hogy akár egy percre is megízlelnénk a gondolatot: minden elmúlik. Hogy minden és mindenki csak időszakosan van jelen az életünkben, ahogy mi is másokéban. Ki hosszabban, ki  rövidebben, de mindenki csak átutazó. 
Az egyetlen, aki az elejétől a végéig jelen van a saját életünkben, az jó esetben mi magunk vagyunk. Sovány vigasz? Úgy tűnhet első hallásra, hogy igen. Valójában pedig a legbiztosabb kapaszkodó. És van ebben valami rendkívül megnyugtató.

Távol álljon tőlem, hogy bárkire is köveket hajigáljak. Nekem is megvoltak  (urambocsá' megvannak) a saját, jól katalogizált ideológiáim. Hívhatnám túlélési stratégiáknak is, ha nem tudnám pontosan róluk, hogy arra bizony teljességgel alkalmatlanok.

Semmi rosszra, semmi igazán komolyra nem gondoltam én azon a három évvel ezelőtti áprilisi estén, amikor a bevásárlásból autóztunk haza és majd' megőrült szegény párom, annyira kínozta a hasfájás.

-Biztosan sok volt abból a húsgolyóból, Szívem! Tudom, hogy szereted, de talán egy kicsit túlzásba estél ma délután vele!

Pedig nem evett többet, mint máskor és szemmel láthatóan jól is esett Neki, ugyanúgy, mint máskor. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy életében utoljára evett azon a délutánon húsgolyót, amit annyira szeretett.

A fájdalom nemhogy enyhült volna az idő előrehaladtával, hanem egyre csak hatalmasodott  és gyűrte maga alá szegényt. Mondhatnám, hogy egyszerre csak az "egészségügyis" vérem címkézte fel a helyzetet, hogy ez itt jó eséllyel egy "akut hasi katasztrófa".

Jól hangozna, de nem lenne igaz. Szimplán csak a szenvedés látványától kialakult megérzésem volt az, ami nem hagyott nyugodni. Kérdeztem, hogy meg tudná-e fogalmazni, milyen jellegű a fájdalom, amit érez. Azt felelte, hogy arra emlékezteti, amikor 3 és fél évvel azelőtt megrepedt az aortája, csak akkor máshol fájt.

Ez volt a kulcsmondat. Az a mondat, amitől a másodperc tört része alatt mértem fel, hogy ebben a pillanatban indulunk el abba a kórházba, ahol korábban műtötték.  Az a mondat, amitől a napnál is világosabbá vált számomra, hogy magam viszem Őt oda (nem tudom ugyan hogy vonszolom ki az autóig szegényt) és nem hívok mentőt, mert a mentő a területileg illetékes kórház sürgősségi osztályára akarja majd vinni, mert hogy ez itt nem kívánságműsor és főleg nem taxiszolgálat, nem fogják a bemondásomra elhinni, hogy ez gyanúsan egy újabb aorta-dissectio, hiszen ki vagyok én és miért is szólok bele, ennek eldöntése szakorvosi kompetencia. Mire kiderítik, hogy tényleg az a baj és átszállítanák oda, ahova én most egyből viszem, az az életébe kerülhet, azalatt húszszor vérzik el.

Gond nélkül érkezünk meg és persze nem akarják fogadni, tudniillik NEM ügyeletesek. A területileg illetékesbe kellett volna... trallala, trallala, de rólam mindez lepereg, nagy a tét, orvost követelek azonnal. Nincs ereje a portásnak harcolni a minden érvet elsöprő magabiztosságommal, öt perc meddő vita után megadóan telefonál, kerít orvost, ápolót, hordágyat.

Ultrahang, CT.  A diagnózis: extrém fokban tágult mellkasi- és hasi aorta. Részleges aorta-dissectio a hasi szakaszon. Intenzív osztály. Kábító fájdalomcsillapítás. Drasztikus vérnyomás csökkentés.

-Asszonyom, jól tette, hogy egyből ide hozta a párját. A reggelt valószínűleg nem érte volna meg otthon ebben az állapotban. Az Ön párja ugyanis egy  i d ő z í t e t t  b o m b a.

Valahogy nem nyugszom meg még hazafelé sem. Nem szeretem ezt az érzést. Volt alkalmam megtanulni az életben már néhányszor, hogy a megérzéseimre teljes biztonsággal hallgathatok. Ez egyáltalán nem mindig áldás, hanem bizony van, hogy átok. Tehát ha nem nyugodtam még meg, az egész egyszerűen nem jelenthet mást, mint hogy nem lehet még megnyugodni.

Másnap konzílium. Rögtönítélő bíróság. Asszonyom, legyen kedves egy pillanatra. Látja a felvételeken itt és itt. Menthetetlen. Jelenleg itt tart az orvostudomány.  Sajnáljuk, de nem tudunk segíteni.



Csak úgy szikrázik az április végi napfény, ahogy a sugara megtörik a szűk orvosi szobához tartozó ablaküveg felületén. Hogy menthetetlen? Érteni vélem én a hozzám intézett kimondott szavakat, de mégis mintha kívülről látnám a jelenetet. Mint egy filmet, ahol megborzongok és sajnálatot érzek a főhős és a párja iránt.

 Úgy érzem kérdéseket szeretnék feltenni. Fogalmam sincs, mik azok a kérdéseim, amelyekre választ szeretnék kapni. Egyetlen egyet sikerül nagy nehezen kinyögnöm.  Ez hány évet jelent?

-Évet? Asszonyom, nem értett meg, sajnálom. Legjobb esetben is hetekről beszélünk.

-Ne haragudjon, olyan nagy itt a zaj, vagyis a zúgás a fejemben, nem hallom jól, amit mond. -felelem.

Lázasan zakatol az agyam, kell lennie megoldásnak, biztosan van, természetesen van, hiszen olyan fiatal, hiszen olyan kicsik még a gyerekek, hiszen előttünk az élet, hiszen, hiszen, hiszen...

Talán, ha másik kórház, talán ha másik ország, talán ha valami speciális aorta-centrum külföldön. Hogy nem támogatná a TB és az úgy több milliós költséggel jár? Kit érdekel, ha Róla van szó! Összeszedem, összegyűjtöm, elintézem, megszervezem, indulok is, csinálom, merre menjek, kinek írjak, kit keressek...

-Asszonyom, kérem, engedje meg, a legnagyobb tisztelettel... szóval ez nem az Ön dolga. Ez nem az Ön élete és ez itt nem az Ön döntése. Egyedül csak a párjáé. Neki kell a tények tudatában az életét-, esetleg halálát illető döntéseket meghoznia. Maga nem cipelheti azt a terhet egy életen át, hogy bármilyen irányba befolyásolta Őt és aztán annak következményeként történt, ami történt. Az egyetlen és legfontosabb, amit tehet érte az az, hogy abban próbálja meg teljes mellszélességgel támogatni, amit Ő döntött. Ennél méltóbbat, szebbet, többet nem tehet Érte.

Kijózanító, hajszálpontos mondatok. Hálát érzek. Ez az ember ugyanazokat a mondatokat mondja, mint amiket mi szoktunk, amiket én szoktam a szülésre készülődőknek. Uramisten, hát ennyire egyforma a készülődés az útra. Ha jövünk, ha megyünk.

Felülmúlva a saját várakozásaimat, egyáltalán nem esik nehezemre NEM befolyásolni Őt a döntésében. Mellette vagyok és biztosítom afelől, hogy BÁRHOGY dönthet. Abban fogom Őt támogatni és kísérni, amit dönt és amit szeretne. A műtét mellett dönt. Alaposan átgondolva, felelősen. Tisztában van vele, hogy elképesztően csekély a műtét túlélésének valószínűsége és hogy nem végeztek még ilyen operációt. De azt mondja, hogy a túlélés egyetlen lehetősége csak a műtét sikerességében van benne. Nem szeretné ölbe tett kézzel várni a halált 34 évesen, gyógyszerekkel 90/60-as értéken tartott vérnyomással, szobanövény üzemmódban. Ez így tarthatatlan.

Teljesen igaza van. Maradéktalanul megértem Őt. Azt kéri tőlem, hogy sírjam ki magam nyugodtan, mindennap, amíg a műtétre várunk. Sírjam ki minden fájdalmamat, kiabáljak, zokogjak és engedjem hogy fájjon.

-De aznap, Kincsem, amikor a csatába megyek, akkor azt szeretném, ha csak pozitív és bizakodó energiákkal vennél körül. Minden hajszálnyi hitre szükségem lesz ahhoz, hogy nyerni tudjak.

A tudatunkban, a gondolataink között mindannyiunkban él egy elképzelés arról, hogy mi mindent tennénk és nem tennénk akkor, ha tudnánk, hogy 

m e g  v a n n a k  s z á m l á l v a  a  n a p j a i n k . 

Hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy akkor gyorsan mindent bepótolnánk, ami elmaradt és amit nem lehet már. Belesűrítenénk mindenféle földi jót, elvarrnánk az elvarratlan szálakat. Nem veszekednénk többet. Versenyt futnánk az idővel.

A valóság azonban ennél sokkal életszerűbb, életszagúbb és egyszerűbb. Nem lehet maradásra bírni a múló pillanatokat és képtelenség úgy feltankolni mosolyokból,  illatokból,  pillantásokból és az ölelések erejéből, hogy azok fényét a velünk együtt múló idő meg ne koptathassa, ki ne fakíthassa. Bizony veszekszünk még az utolsó héten is és duzzogunk is. Lényegtelen hülyeségeken persze. És az értékes idő nagy része azzal telik el, hogy rendkívüli módon sajnáljuk magunkat.

Jóleső megnyugvással tudok arra visszagondolni, hogy bármennyire is mást gondoltam volna jónak az Ő számára, teljes szívemmel és lelkemmel tudtam abban mellette lenni, amit kért. Tudtam sírni, amikor arra biztatott és tudtam hinni és bízni, amikor az volt a kérése. Sőt. Amikor a műtét utáni tizedik napon megkérdeztem Tőle, hogy mit szeretnél, menni, vagy maradni és Ő azt felelte, hogy menni, nem kezdtem el Őt maradásra bírni és az élet szépségeiről győzködni.  Ebbe tudok kapaszkodni, hogy megpróbáltam a tőlem telhető legtöbbet adni Neki.

Nem, nem vagyok szent. Arra gondoltam csupán, hogy nem vagyok a helyében és bármennyire is mellette vagyok, egyedül Ő tudhatja min megy keresztül. Egészen biztosan nyomós oka van annak, ha menni szeretne. Nem kell ezt nekem értenem. És tulajdonképpen elfogadnom sem kell, hiszen az már az én történetem, az én magánügyem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy kísérem Őt, hogy jelen vagyok és fogom a kezét a közös utunk utolsó együtt megtett méterein át.

Az utolsó napon már szavak nélkül búcsúztunk el. Tekintetét az enyémbe fúrta. Időtlen pillanat volt ez. Jól emlékszem a hangulatra, bármikor fel tudom idézni. Teljes szívemből tudtam mosolyogni Rá és csak érzések által elmondani:

- Menj bátran, drága Kincsem! Menj tovább, ne félj! Elmondhatatlanul szeretlek!



És hogy akad-e mindebből bármi tanulság? Persze, akad, számomra mindenképp.

Az egyik talán az, hogy attól, hogy szembesülünk azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaink az életünkben, a kapcsolatunkban, a közös történetünkben, még nem feltétlenül lehet hirtelenjében teljesebb-szebb-jobb-ideálisabb életet élnünk, mint annak előtte. Irreális elvárás lenne ez abban a helyzetben és teljességgel szükségtelen is.

A másik, hogy semmi és senki sem állandó. Hogy folyton el kell engedni. Hogy az energiát, mint drága kincset nem a foggal-körömmel való ragaszkodásra érdemes fecsérelni, emberekhez, elvekhez. Hanem a JELEN pillanataiba megpróbálni belefektetni. És ez nem megy egyik percről a másikra. És nem megy attól sem, ha a mások példájából tanulunk. Ilyen nincs a valóságban.
Egyedül csak attól megy, ha meglátjuk a saját életünkben a mi saját, valós igényünket ezzel kapcsolatosan.

Megjegyzések

  1. Huhh, igaziból nincsenek szavak, nem tudom pontosan leírni, amit gondolok. Megrendített az írásod, Edina, és köszönöm, hogy olvashattam. Nagyon nagy részt egyetértek, inkább csak még bővebben gondolok másokat ebben a tekintetben, de talán az most nem is lényeges. Igen, én is úgy gondolom, hogy mindenkinek érdemes foglalkozni az elmúlással, és érdemes gondolni az élet törékenységére is. Talán sokan helytelenítik, de én a gyerekeimnek is mondom, ha szóba kerül, hogy bizony nem tudhatjuk, hogy meddig élünk. Talán ez a tudat erősen formálja az értékrendet, mert az emberi kapcsolatokon kívül, a szereteten kívül (és számomra Istennel való élő kapcsolaton kívül) nincs semmi lényeges az életben, a rangsorban minden csak ez után jöhet. Az, hogy valakit olyan utakon kísérünk, ami szerintünk - vagy inkább a mi szempontunkból - nem jó, csakis mély, őszinte és igazi szeretettel képzelhető el. És talán ha tudunk eléggé szeretni, akkor az elmúlás is megszelidül, és az élet törékenysége is elfogadhatóvá válik. Talán...

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hétszázharminc -egy születésnap emlékére-

Idegenkezűség kizárható

Angyallányra emlékezve