A születés odabentről nézve

                            A születés odabentről nézve

                                 -Történet egy magzat elbeszélése alapján-

 

Határozott kontrakciókat érzett kora reggel óta. Még egy kicsit időzött otthon, összeszedte amit vinni akart Magával a kórházba, bár szinte majdnem minden össze volt már készítve hetek óta a táskába, indulásra várva.

Ő Maga még otthon született annak idején, bábaasszony segítségével. Könnyen és gyorsan jött a világra az édesanyja elmondása szerint. Bizakodik, hogy Ő is könnyen és gyorsan ad majd életet a gyermekének. Azt reméli, hogy van jelentősége szüléskor a saját születésnek.

Harmincéves múlt, első gyermekét várja, akit a jelek szerint valószínűleg rövidesen a karjaiban tarthat.  Ha fiú lesz, az édesapja  nevét kapja majd és viszi tovább. Ha lány, nos, hát ebben nincs teljes egyetértés. Nem szeretné, ha az Ő keresztnevét kapná a gyermek, a férje viszont  erre vágyik. Ugyanez a női keresztnév mindkettejük édesanyjának keresztneve is. Ő viszont más nevet képzelt el. Szebbet, másabbat, szokatlanabbat.



Imádta a várandósság alatt a műkorcsolya közvetítéseket nézni a televízióban. Gyönyörű fiatal nők, káprázatos tehetséggel megáldva.  A magyar műkorcsolyázónő különösen gyönyörű és tehetséges. Az Ő keresztnevét szeretné ha viselné a lánya, aki minden bizonnyal szintén gyönyörű és különleges lesz. Így képzeli el, mindig így látja Őt a lelki szemei előtt. Boldogság önti el a szívét, ha erre gondol. Igen, ezt a nevet szeretné a kislánynak. Merthogy titkon úgy érzi, kislányt hord a szíve alatt.

Napsütéses májusi vasárnap van. Ő jólesően izgatott és bizakodó. Fogadott orvosa van, aki biztosan nagyon rendes lesz és érti majd a dolgát. Jó a híre és rokonszenves, nincs ok a kételkedésre. A lehető legjobb kezekben lesz.  Azt mondta Neki a legutóbbi találkozáskor, hogy ha az első jeleket megérzi, induljon el a kórházba. Ő szófogadó és tekintélytisztelő lévén így tesz, elindul.  Egyedül megy. A méhösszehúzódások sokat ígérően határozottak, rendszeresek és viselhetőek.

A gondolataiba merülve zötykölődik a buszon, miközben arra eszmél, hogy valaki szólongatja.

-Asszonyom, talán nem hall? A jegyét kértem! Mutassa az utazásra jogosító érvényes jegyét!

Hirtelen eszmél fel a gondolataiból és tör rá a felismerés. Mindenre gondolt, csak a jegyre nem. Mindig van jegye, mindig kezeli is, sosem bliccel. De most, valami szokatlan módon ez az egész valahogy teljesen kiment a fejéből.

-Elnézését kérem, teljesen elfelejtettem jegyet kezelni. Gyermeket várok és éppen szülni megyek a kórházba, kérem Önt, tekintsen el a büntetéstől, sosem fordult még elő velem korábban, hogy elfelejtettem volna érvényesíteni a jegyemet.

-Jól is néznénk ki, ha mindig minden mondvacsinált kifogásnak helyt adnánk, amiket az utazók kitalálnak nap mint nap, hogy miért nincs érvényes jegyük! A szabály az szabály, ez alól az állítólagos vajúdás miatti feledékenység sem kivétel. Különben is, ezt bárki mondhatja. Remélem pénz az van Magánál, ha már ilyen feledékeny volt!

Volt nála pénz, természetesen. Mindig volt Nála. Tizennégy éves kora óta dolgozott, megtanulta jól beosztani, hogy mindig legyen, jusson és maradjon is. Kifizette a büntetést a szívtelen ellenőrnek, a következő megállónál pedig leszállt, hogy onnan beballagjon a kórház épületébe.

Mielőtt belépett az ajtón, még utoljára felnézett a bárányfelhős kék égre. Úgy képzelte, hogy amikor legközelebb ezt a küszöböt átlépi, anya lesz már.



Sokat kell várni az orvosra, nagy a forgalom a szülészeten. Amikor nagy sokára előkerül, látszik rajta, hogy rendkívül nyúzott, fáradt, a külseje is kissé rendezetlen. Sürgető mozdulatokkal tessékeli be Őt a vizsgálóba, jól érzékelhető, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az Ő megérkezésétől. Gyors vizsgálat következik, személytelen kérdésekkel, mi szerint mióta érez fájásokat, elfolyt-e a magzatvíz.

Villámgyors és ellentmondást nem tűrő döntés követi az orvos részéről az Ő válaszait. Injekciót fog most kapni. Magyarázat is tartozik a döntéshez. Több mint huszonnégy órája talpon van sajnos, egész éjjel ügyelt, szüléseket vezetett le, tegnap- és ma délelőtt is egyfolytában rendelt, nagyon fáradt.

-Kap most egy injekciót, Kicsikém! Ne ijedjen meg! Meg fog tőle könnyebbülni, ugyanis el fognak múlni tőle a fájások, amiket reggel óta érez. Fog tudni pihenni. Menjen szépen haza, próbáljon aludni. Én is pihenek. Holnap reggel ugyanitt találkozunk, amikor mindketten kipihentek leszünk és majd egy másik injekcióval megindítjuk a fájásokat!

-Egy injekciót? Hogy elmúljon?  Holnap pedig egy újabbat, hogy meginduljon ismét? De hiszen én kipihent vagyok és kilenc hónapja erre a napra várok! Tessék mondani, nem ártalmas ez a kisbabámnak? Hogy leállítjuk azt, ami magától megindult, holnap pedig megindítjuk? Nem tesz ez Őbenne kárt, hogy beleavatkozunk a természet rendjébe?

-Ne butáskodjon már, kislány! SEMMI BAJA NEM LESZ, ne aggódjon! Hiszen pont az Ő érdekében cselekszünk így. Mindenkinek így lesz a legeslegjobb, meglátja! Na, menjen! Ki a következő? Jöjjön be!

Hirtelen azt sem tudja, merre induljon a folyosón, merre is van a kijárat. Nem erre számított. Érzi, hogy nincs ez az egész így rendjén. Becsapva, átverve érzi Magát. Pedig idejében felfogadta ezt az orvost, bízott benne hisz' jó a híre. Most hazaküldi Őt. Ilyen lehetőségről soha nem esett szó a korábbi találkozások során. Mindig olyan nyájas, bizalomgerjesztő volt. Most pedig türelmetlen.

De jó lenne most valakivel beszélni erről! Valakivel, aki értené, hogy mitől van most rossz érzése. Talán az anyjával. Vagy az anyósával. Nincs más választása, elindul szépen lassan hazafelé. A kórház kapujának küszöbét átlépve felnéz újra az égre. Aggodalom tölti el a szívét. Istenem, ugye nem lesz a babának ettől semmi baja?

Nagyot sóhajt, erőt vesz magán és elűzi gondolatai közül a kétségbeejtőeket. A babára koncentrál, aki megnyugtatóan mocorog odabenn. Elmereng újra. Ezek szerint akkor mégsem ma, hanem holnap. Huszadikai szeretne lenni az Ő kisbabája?

Várja a buszt az ellenkező oldali megállóban. Fájásokat már egyáltalán nem érez.







(A történet következő része május huszadikán folytatódik...)



Nehezen telt a délután, még nehezebben az este, nem találta a helyét.  Nem tudott biztonságérzetet meríteni a karnyújtásnyi távolságban fellelhető nők hozzáállásából.

A szomszédasszony teljesen rendben lévőnek ítélte a doktor döntését, amikor hazafelé jövet összefutottak az utcán és rákérdezett, hogyhogy újra  itthon látja Őt.  Talán csak nem vaklárma volt, amiket érzett reggel óta? Ja, vagy úgy, már érti. Persze, ha fáradt volt, úgy nem vezethet szülést, ezt igazán bárki beláthatja. Nyugodjon meg, az orvos tudja a dolgát, csak nem képzeli, hogy bármi olyat tenne, amivel veszélybe sodorná Őt és a kisbabáját? Hisz' köti az orvosi esküje. Nem árthat. Igaz, ha jól meggondolja, a sógornője is szülés közben, egy egyértelmű orvosi mulasztás következtében veszítette el a gyönyörű érett fiát, sosem tudta feldolgozni azóta sem. De minek is beszél itt most ilyen butaságot, jaj, sajnálja, hogy kicsúszott  a száján, bocsánat. De higgye el, nem lesz itt a világon semmi baj! Feküdjön csak szépen le aludni, pihenjen, minden rendben lesz, meglátja!

Az anyósa és apósa megdöbbenve vették tudomásul, hogy hazaküldték Őt a kórházból, ilyet még nem hallottak. Kérdezték, hogy  enne-e valamit, jöjjön, üljön le, ebédeljen meg rendesen. De Neki egy falat sem kívánkozott le a torkán. Na jó, egy pár kanál levest elfogad, nehogy rosszul legyen az éhségtől, mert az biztosan nem tenne jót a babának.

Egyedüllétre vágyott, hogy megpróbálja összeszedni a gondolatait. A babára gondolt, az Ő kislányára, aki sosem volt még ilyen csendes. Nagyon aprókat mozgott és Neki az volt a benyomása, hogy azt is csak azért, hogy Őt megnyugtassa, hogy Neki üzenjen, jól van.

Szinte alig aludt valamennyit egész éjszaka. Folyamatosan azt figyelte, mozog-e a baba odabenn, nem hagyta nyugodni az aggodalom, hogy annyira csendes lett minden a méhében tegnap óta. A férjét nem akarta felébreszteni, hadd aludjon legalább Ő, dolgozni megy reggel, korán kell kelnie.

Szépen lassan végre megvirradt május huszadika. Madárcsicsergés szűrődött be az éjszakára résnyire nyitva hagyott hálószoba ablakon. Felkelt Ő is az ágyból a férjének beállított vekker hangos csörömpölésére. Kávét főzött, tízórait készített Neki. Magának nem készített. Hányinger tört rá, ha az evésre gondolt. Különben is, ott biztosan adnak majd.

Elbúcsúztak egymástól . Kérdezte a férje, hogy biztosan ne kísérje-e  el  a kórházba? Nem, nem kell, ne jöjjön, úgyse engedik be, majd érdeklődjön délután telefonon a szülészeti osztályon, addigra biztos meglesz már a baba. Elég lesz, ha akkor bejön.

A buszra fellépve nem felejti el érvényesíteni a jegyét. Nyoma sincs a tegnapi  befelé figyelő, másfajta tudatállapotnak. Éber, feszült, szorong és nyugtalan. Rossz előérzet gyötri. Megadóan megy be a kórház kapuján, nem reméli, hogy itt már bármi jó is történhet Velük.

Az orvos újra a régi kedélyes mosolyával szól Hozzá. Látszik, hogy kipihent, ellentétben Vele, aki egy szemhunyást sem aludt egész éjjel. -Na, hogy van, kislány?? - megsimogatja az arcát, feltűnően kedves. Egyre csak erősödik benne a gyanú, hogy lám lám, ez a tegnapi dolog azért nem volt teljesen rendben.

Bekerül egy embermagasságig csempézett nagy terembe, ahol szülésznők szaladgálnak fehér köpenyben, fityulában és szájkendőben. Hatalmas lámpák világítanak a mennyezeten, nagy a sürgés-forgás, forgalmas a hétfő reggel. Valaki a kezébe nyom egy fehér, fertőtlenítőszer-szagú hátulkötős hálóingnek tűnő vászon ruhadarabot. Ezt vegye fel. Bugyi nem kell, ne butáskodjon már, hisz' a szülőszobán van! A fülbevalót, gyűrűt is vegye le!

Egymástól függönnyel elválasztott kis fakkokban lévő ágyakon nők jajgatnak felváltva és a jóIstenhez fohászkodnak. Őt betessékelik az egyik szabad ágyra, az lesz az övé. Elhelyezkedik, megadóan várja a sorát. A lábait kengyelbe rakják, vizsgálat következik, ugyanis.  Jön is a doktor, sapka a fején, szájkendő a száján. Rettenetesen durván nyúl a testébe, hatalmas fájdalmat okozva ezzel és közben rosszallóan szidja Őt.

-Nem húzzuk el magunkat, hát hogy végezzem így a munkámat?! Tessék nyugton maradni! Ne jajgasson kislány, ha már most jajgat, mi lesz később, ha tényleg lesz oka rá?! Azért van itt, mert szülni fog, hát senki nem mondta magának, hogy a szülés fájdalommal jár?!-

Végre kivette a kezét és megszűnt az az iszonyatos fájdalom. Csendben zokogott, nem mert hangot kiadni.

-Na! Ha nagyon ügyes lesz, kislány, estére már babázhat is! Jó lesz?
Ő csak bólogatni tudott, nem jött ki hang a torkán. 




Egy termetes fehér ruhás nő állt mellette, aki a jelek szerint éppen vénát keresett az Ő könyökhajlatában.
-Injekciót fogok most kapni?-, kérdezte bátortalanul.  Kereste a szemkontaktust a szájkendőt viselő, fityulát hordó nőszeméllyel, Ő pedig gondosan kerülte azt.

-Hallotta a doktor urat! Szülni fog ma!- válaszolta.

Rövidesen átlátszó folyadék kezdett csöpögni a vénáján át a testébe egy állványon lógó üvegből, amin a feliratot nem tudta elolvasni, mert ahhoz, hogy lássa, előre kellett volna dőlnie, azt meg nem szabadott. Különben se ismerte volna fel a nevét, nyugtatta magát.

Az ágyával szemben lévő falon egy hatalmas óra függött. Ahogy az idő múlását figyelni kezdte, az jelentette onnantól kezdve számára az egyetlen biztos kapaszkodót ebben az elhagyatott, kiszolgáltatott állapotban.

A fájások, a több mint 24 órás szünet után újra visszatértek, de a fájdalomérzet, amit magukkal hoztak, teljesen idegen volt az előző napihoz képest.

A termetes nő a fehér ruhában időnként visszajött és egy fa eszközt a hasához szorítva hallgatta a kisbaba szívhangját. Néha mondta, hogy rendben van, néha pedig csak abból lehetett gondolni, hogy nincs probléma, hogy kisimultak maradtak a homlokán a ráncok.


A fájások az idő előrehaladtával egyre hatalmasabb erővel törtek rá, egyre kevésbé bírta, hogy ne adjon ki hangot közben. A környező ágyakon fekvő nők sikoltozásai egyre elviselhetetlenebbé kezdtek válni és sorra hallotta az újszülöttek szívet tépő, kétségbeesett sírását, ahogy a körülöttük lévők nevetve üdvözölték Őket.

Úgy érezte eleped a szomjúságtól, de amikor vízért kiáltozott, előkerült a termetes nő és szigorúan rendreutasította, hogy ne kiabáljon, uralkodjon magán, hogy lesz így ereje a végéig. Azért legalább egy megnedvesített kendőt a szájához rakott. Abból próbálta az utolsó csepp vizet is kiszívni.

A végéig? Ó, drága jó Isten! Vajon sok van még hátra? Kezdett már-már kibírhatatlanná válni mindaz, ami történt. Próbált a babára koncentrálni, de a fájdalom nem engedte. Semmi mással nem tudott foglalkozni, csak hogy mennyire borzalmasan fáj és hogy Ő ebbe minden bizonnyal bele fog halni.

Az óra tanúsága szerint már kora estébe hajlott az idő. A környező ágyakon újabb nők sóhajtoztak azóta. Az orvos feltűnt időnként, a testébe nyúlt, embertelen fájdalmat okozva ezzel és minden alkalommal hatalmas vértócsát hagyva Őalatta, maga után. Pontosan tudta, hogy ez az a bizonyos rettegett méhszájtágítás, amiről már sokat hallott korábban. 
A testét elrántani már nem merte olyankor, csak sírva könyörgött, hogy 
-Ne! Kérem NEE! Kérem, ne csinálja, nagyon fáááj!-

Időközben egyszer csak már másik fityulás nő jött a baba szívhangját ellenőrizni a fa eszközzel. Tehát ez már az esti műszak kell hogy legyen. Ránézett az órára szemben. Valóban estébe hajlott mára az idő.





Ő mindig elmondja, hogy rendben van a kisbaba és mosolyog a szeme miközben beszél.  Kiigazítja csatakos hajtincseit a homlokából és titokban inni ad pár kortyot. Biztatja, hogy tartson ki. Valami maszkot is tartott a szája elé, amiből egy csövön át valami gázféle dolog jön. Érzi, ahogy a megkönnyebbülés szétárad a testében tőle egy  rövid időre, de már ez a rövid idő is a megváltást hozza el ezek között a borzalmak között.

Akkor talán ez itt nem is az esti műszak. . Ez a nő valószínűleg egy angyal lehet és akkor ezek szerint ez itt már a másvilág kapuja? Igen, egészen biztosan ez itt már a másvilág kapuja...



(A történet befejező része május huszonegyedikén folytatódik...)


A végeláthatalan gyötrelmek csak nem akartak múlni. Az eleinte megváltást hozó gáz is egyre kevéssé enyhített az egetverő méhösszehúzódások okozta fájdalmakon. Nem tudta és már nem is akarta tudni, miért fáj ennyire. Bár sosem szült még korábban, mégis azt érezte, hogy van ebben az egészben, ami Vele most történik,  valami természetellenes, valami olyan, aminek semmi köze nincsen ahhoz, ahogy egy anya világra hoz egy gyermeket. Hogy a vérében keringő gyógyszer, az erőtlen vergődés, a tehetetlen kiszolgáltatottság mind, mind egyre távolabb viszik attól az élménytől, amire kilenc hónapja várt. Azt akarta, hogy legyen vége ennek az egésznek AZONNAL. Ha csak meghalni lehet ahhoz, hogy véget érjen,azt sem bánta volna már, történjen hát!




Az orvos sziluettjét is egyre sűrűbben látta feltűnni a szeme sarkából az ágy végében. Érzékelhető volt, hogy türelmetlen, hogy korábbra számította a baba érkezését. Az egyik borzalmas vizsgálat során, amit egy ideje már szinte önkívületi állapotban viselt el, érezte, hogy nagy mennyiségű, meleg folyadék áradt szét alatta a lepedőn. Nem mondták, de biztosra vette, hogy ez a magzatvíz volt, ami addig védte a gyermekét. Hosszú idő óta ez volt az egyetlen racionális gondolata. Erőt hozott magával ez a gondolat és változást is. Más jellegű lett a fájdalom a testében. A puszta tehetetlenséget elkezdte felváltani valami olyan folyamat, ami az Ő tevőleges hozzájárulását követelte.




Tekintete az órára tévedt. Éjfél múlt pár perccel. Nem értette hová lettek az előző órák, semmiféle épkézláb elképzelése nem volt róla.

Nem tudott róla, hogy közben hazaküldték a férjét a folyosóról, aki órák óta kint várakozott.         
-Apuka, menjen haza, majd később telefonáljon!

Mint a tüzes vasat, dobta el Magától a racionitást egy pillanat alatt és zuhant vissza a következő méhösszehúzódás kellős közepébe, amely a figyelmét és  a testi- lelki erejét követelte. Határozott utasításokat hallott az ágy végéből, hogy mit és hogyan csináljon. Kemény, megfeszített, erőltetett munka következett, de végre értelmet nyert a korábbi tehetetlen szenvedés. Minden fájásnál érezte, ahogy jött a kisbabája egyre lejjebb és lejjebb.

Egyszer csak éles szike vágott a húsába hirtelen, hallotta az izomszövet repedésének a hangját a gátján . Sürgetni kezdték, hogy nyomjon jobban és erősebben és hosszabban. Nem mondtak mást és Ő hiába kérdezgette, hogy baj van-e, jól van-e a baba odabenn.

A homlokráncolást látta csak, a sürgetést hallotta és egy elképesztő erejű méhösszehúzódás után két pici  lila lábat látott a plafon felé feltartva az orvos kezeiben.

Csend...

 Miért nem sír? Sietős mozdulatok, elszaladnak Vele. Az Ő kisbabájával. A két karját nyújtja utána, de hiába... Valaki mondjon már valamit! Miért nem sír a baba? Él?? Jól van??

Majd egy örökkévalóságnak tűnő néhány másodperc után meghallja végre a kétségbeesett zokogást a háttérből, amely a legszebb hang számára ebben a pillanatban az egész földkerekségen, az Ő kisbabájának a hangja. Egy fehér pólyába bugyolálva hozza Őt vissza az angyali fiatal szülésznő, aki olyan sok erőt adott Neki a nehéz órákban. Néhány pillanatra láthatja csak Őt, mielőtt felviszik az újszülött osztályra, de ez a néhány pillanat is elég, hogy később akár ezer közül is felismerje, ha kell.

-Gratulálunk, Anyuka! Kislány! Kicsit életre kellett Őt pofozgatni, de már teljesen jól van. Negyed kettő után két perccel született meg.



Beletörődött kimerültségben tűri a méhlepény születése után a hosszan tartó stoppolást a gátizomzatán, a gondolatai messze járnak, egy másik emeleten, egy másik helyiségben. Ízlelgeti az érzést és a mondatot:

Anya lettem 1974.05.21-én hajnali negyed kettő után két perccel. Egy élő, érett, gyönyörű kislány anyukája.

A férje hajnalban telefonált a szülészetre, ahol megtudta, hogy megszületett a kislányuk.
-Gratulálunk, Apuka! Most már jöhet! Virágcsokorral jöjjön!

Kerékpáron érkezett a kórházba hajnalban egy nagy virágcsokorral. Egy üvegablakon keresztül mutatták meg Neki a lányát.

A szülészet folyosóján az éjszaka megszült asszonyok várakoztak kerekes ágyakon.
-Jó, hogy jön, Apuka! Kérjük segítsen felvinni ezeket az édesanyákat egy emelettel feljebb a gyermekágyas osztályra, mert sajnos nem működik a lift.

-Hogy tetszik ezt érteni? Hogy kézben? Gyalog? Fel a lépcsőn?
-Igen! Legyen szíves segítsen, mert most nincs más megoldás.

Így aztán a férje Rajta kívül még két másik frissen szült asszonyt is felcipelt  a szülészetről a gyermekágyas osztályra azon a hajnalon.



Amikor először kihozták a kisbabát szoptatni, nem szabadott kibontani a pólyából, de Ő azért titokban mégis kibontotta, hogy lássa Őt, hogy megnézze mindene megvan-e.
Bármennyire is haragudott az orvosra, nem tudta hova tenni azt az egyébként rendkívüli módon nehezére eső  kötődést, amit érzett irányába...

                                                               ---------------------


Nehéz közös út előtt álltak ezután Ő és a kislánya, amelyre a közösen eltöltött, kevesebb mint harmincnégy évük során  az az alapvető kettősség volt jellemző, hogy nagyon erős volt az egymáshoz való kapcsolódás vágya, de nagyon nehéz volt ehhez utat találniuk. Viharokkal terhelt, rendkívül erős szeretettel átszövött, ambivalens kapcsolat lett az Övék...


A fenti történet igaz történet, a saját születésem története.A szüleim elbeszélése alapján bennem lévő emlékek és a saját érzéseim által formálódott olyanná, amilyenné. 
Köszönöm, hogy elolvastad, köszönöm hogy megoszthattam.




Béres Edina
Budapest, 2018.05.21.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hétszázharminc -egy születésnap emlékére-

Idegenkezűség kizárható

Angyallányra emlékezve