A születés odabentről nézve
A születés odabentről nézve
-Történet egy magzat elbeszélése alapján-
Határozott kontrakciókat érzett kora reggel óta. Még egy kicsit időzött otthon, összeszedte amit vinni akart Magával a kórházba, bár szinte majdnem minden össze volt már készítve hetek óta a táskába, indulásra várva.
Ő Maga még otthon született annak idején, bábaasszony segítségével. Könnyen és gyorsan jött a világra az édesanyja elmondása szerint. Bizakodik, hogy Ő is könnyen és gyorsan ad majd életet a gyermekének. Azt reméli, hogy van jelentősége szüléskor a saját születésnek.
Harmincéves múlt, első gyermekét várja, akit a jelek szerint valószínűleg rövidesen a karjaiban tarthat. Ha fiú lesz, az édesapja nevét kapja majd és viszi tovább. Ha lány, nos, hát ebben nincs teljes egyetértés. Nem szeretné, ha az Ő keresztnevét kapná a gyermek, a férje viszont erre vágyik. Ugyanez a női keresztnév mindkettejük édesanyjának keresztneve is. Ő viszont más nevet képzelt el. Szebbet, másabbat, szokatlanabbat.
Imádta a várandósság alatt a műkorcsolya közvetítéseket
nézni a televízióban. Gyönyörű fiatal nők, káprázatos tehetséggel megáldva. A magyar műkorcsolyázónő különösen gyönyörű és
tehetséges. Az Ő keresztnevét szeretné ha viselné a lánya, aki minden bizonnyal
szintén gyönyörű és különleges lesz. Így képzeli el, mindig így látja Őt a
lelki szemei előtt. Boldogság önti el a szívét, ha erre gondol. Igen, ezt a
nevet szeretné a kislánynak. Merthogy titkon úgy érzi, kislányt hord a szíve
alatt.
Napsütéses májusi vasárnap van. Ő jólesően izgatott és
bizakodó. Fogadott orvosa van, aki biztosan nagyon rendes lesz és érti majd a
dolgát. Jó a híre és rokonszenves, nincs ok a kételkedésre. A lehető legjobb
kezekben lesz. Azt mondta Neki a
legutóbbi találkozáskor, hogy ha az első jeleket megérzi, induljon el a
kórházba. Ő szófogadó és tekintélytisztelő lévén így tesz, elindul. Egyedül megy. A méhösszehúzódások sokat
ígérően határozottak, rendszeresek és viselhetőek.
A gondolataiba merülve zötykölődik a buszon, miközben arra
eszmél, hogy valaki szólongatja.
-Asszonyom, talán nem hall? A jegyét kértem! Mutassa az
utazásra jogosító érvényes jegyét!
Hirtelen eszmél fel a gondolataiból és tör rá a felismerés.
Mindenre gondolt, csak a jegyre nem. Mindig van jegye, mindig kezeli is, sosem
bliccel. De most, valami szokatlan módon ez az egész valahogy teljesen kiment a
fejéből.
-Elnézését kérem, teljesen elfelejtettem jegyet kezelni.
Gyermeket várok és éppen szülni megyek a kórházba, kérem Önt, tekintsen el a
büntetéstől, sosem fordult még elő velem korábban, hogy elfelejtettem volna
érvényesíteni a jegyemet.
-Jól is néznénk ki, ha mindig minden mondvacsinált
kifogásnak helyt adnánk, amiket az utazók kitalálnak nap mint nap, hogy miért
nincs érvényes jegyük! A szabály az szabály, ez alól az állítólagos vajúdás miatti feledékenység sem
kivétel. Különben is, ezt bárki mondhatja. Remélem pénz az van Magánál, ha már
ilyen feledékeny volt!
Volt nála pénz, természetesen. Mindig volt Nála. Tizennégy
éves kora óta dolgozott, megtanulta jól beosztani, hogy mindig legyen, jusson
és maradjon is. Kifizette a büntetést a szívtelen ellenőrnek, a következő
megállónál pedig leszállt, hogy onnan beballagjon a kórház épületébe.
Mielőtt belépett az ajtón, még utoljára felnézett a bárányfelhős
kék égre. Úgy képzelte, hogy amikor legközelebb ezt a küszöböt átlépi, anya
lesz már.
Sokat kell várni az orvosra, nagy a forgalom a szülészeten.
Amikor nagy sokára előkerül, látszik rajta, hogy rendkívül nyúzott, fáradt, a külseje is kissé rendezetlen. Sürgető mozdulatokkal tessékeli be Őt a vizsgálóba,
jól érzékelhető, hogy egyáltalán nincs elragadtatva az Ő megérkezésétől. Gyors
vizsgálat következik, személytelen kérdésekkel, mi szerint mióta érez
fájásokat, elfolyt-e a magzatvíz.
Villámgyors és ellentmondást nem tűrő döntés követi az orvos
részéről az Ő válaszait. Injekciót fog most kapni. Magyarázat is tartozik a
döntéshez. Több mint huszonnégy órája talpon van sajnos, egész éjjel ügyelt, szüléseket vezetett le,
tegnap- és ma délelőtt is egyfolytában rendelt, nagyon fáradt.
-Kap most egy injekciót, Kicsikém! Ne ijedjen meg! Meg fog
tőle könnyebbülni, ugyanis el fognak múlni tőle a fájások, amiket reggel óta
érez. Fog tudni pihenni. Menjen szépen haza, próbáljon aludni. Én is pihenek.
Holnap reggel ugyanitt találkozunk, amikor mindketten kipihentek leszünk és
majd egy másik injekcióval megindítjuk a fájásokat!
-Egy injekciót? Hogy elmúljon? Holnap pedig egy újabbat, hogy meginduljon ismét? De hiszen én kipihent vagyok és kilenc hónapja
erre a napra várok! Tessék mondani, nem ártalmas ez a kisbabámnak? Hogy
leállítjuk azt, ami magától megindult, holnap pedig megindítjuk? Nem tesz ez
Őbenne kárt, hogy beleavatkozunk a természet rendjébe?
-Ne butáskodjon már,
kislány! SEMMI BAJA NEM LESZ, ne aggódjon! Hiszen pont az Ő érdekében cselekszünk
így. Mindenkinek így lesz a legeslegjobb, meglátja! Na, menjen! Ki a következő?
Jöjjön be!
Hirtelen azt sem tudja, merre induljon a folyosón, merre is
van a kijárat. Nem erre számított. Érzi, hogy nincs ez az egész így rendjén.
Becsapva, átverve érzi Magát. Pedig idejében felfogadta ezt az orvost, bízott
benne hisz' jó a híre. Most hazaküldi Őt. Ilyen lehetőségről soha nem esett szó
a korábbi találkozások során. Mindig olyan nyájas, bizalomgerjesztő volt. Most
pedig türelmetlen.
De jó lenne most valakivel beszélni erről! Valakivel, aki
értené, hogy mitől van most rossz érzése. Talán az anyjával. Vagy az anyósával.
Nincs más választása, elindul szépen lassan hazafelé. A kórház kapujának küszöbét átlépve
felnéz újra az égre. Aggodalom tölti el a szívét. Istenem, ugye nem lesz a
babának ettől semmi baja?
Nagyot sóhajt, erőt vesz magán és elűzi gondolatai közül a kétségbeejtőeket.
A babára koncentrál, aki megnyugtatóan mocorog odabenn. Elmereng újra. Ezek
szerint akkor mégsem ma, hanem holnap. Huszadikai szeretne lenni az Ő kisbabája?
Várja a buszt az ellenkező oldali megállóban. Fájásokat már egyáltalán nem érez.
Várja a buszt az ellenkező oldali megállóban. Fájásokat már egyáltalán nem érez.
(A történet következő része május huszadikán folytatódik...)
Nehezen telt a délután, még nehezebben az este, nem találta
a helyét. Nem tudott biztonságérzetet
meríteni a karnyújtásnyi távolságban fellelhető nők hozzáállásából.
A szomszédasszony teljesen rendben lévőnek ítélte a doktor
döntését, amikor hazafelé jövet összefutottak az utcán és rákérdezett, hogyhogy
újra itthon látja Őt. Talán csak nem vaklárma volt, amiket érzett
reggel óta? Ja, vagy úgy, már érti. Persze, ha fáradt volt, úgy nem vezethet
szülést, ezt igazán bárki beláthatja. Nyugodjon meg, az orvos tudja a dolgát,
csak nem képzeli, hogy bármi olyat tenne, amivel veszélybe sodorná Őt és a
kisbabáját? Hisz' köti az orvosi esküje. Nem árthat. Igaz, ha jól meggondolja,
a sógornője is szülés közben, egy egyértelmű orvosi mulasztás következtében
veszítette el a gyönyörű érett fiát, sosem tudta feldolgozni azóta sem. De
minek is beszél itt most ilyen butaságot, jaj, sajnálja, hogy kicsúszott a száján, bocsánat. De higgye el, nem lesz
itt a világon semmi baj! Feküdjön csak szépen le aludni, pihenjen, minden
rendben lesz, meglátja!
Az anyósa és apósa megdöbbenve vették tudomásul, hogy
hazaküldték Őt a kórházból, ilyet még nem hallottak. Kérdezték, hogy enne-e valamit, jöjjön, üljön le, ebédeljen
meg rendesen. De Neki egy falat sem kívánkozott le a torkán. Na jó, egy pár
kanál levest elfogad, nehogy rosszul legyen az éhségtől, mert az biztosan nem
tenne jót a babának.
Egyedüllétre vágyott, hogy megpróbálja összeszedni a
gondolatait. A babára gondolt, az Ő kislányára, aki sosem volt még ilyen csendes.
Nagyon aprókat mozgott és Neki az volt a benyomása, hogy azt is csak azért,
hogy Őt megnyugtassa, hogy Neki üzenjen, jól van.
Szinte alig aludt
valamennyit egész éjszaka. Folyamatosan azt figyelte, mozog-e a baba odabenn,
nem hagyta nyugodni az aggodalom, hogy annyira csendes lett minden a méhében
tegnap óta. A férjét nem akarta felébreszteni, hadd aludjon legalább Ő,
dolgozni megy reggel, korán kell kelnie.
Szépen lassan végre megvirradt május huszadika.
Madárcsicsergés szűrődött be az éjszakára résnyire nyitva hagyott hálószoba
ablakon. Felkelt Ő is az ágyból a férjének beállított vekker hangos
csörömpölésére. Kávét főzött, tízórait készített Neki. Magának nem készített. Hányinger
tört rá, ha az evésre gondolt. Különben is, ott biztosan adnak majd.
Elbúcsúztak egymástól . Kérdezte a férje, hogy biztosan ne kísérje-e
el
a kórházba? Nem, nem kell, ne jöjjön, úgyse engedik be, majd érdeklődjön
délután telefonon a szülészeti osztályon, addigra biztos meglesz már a baba.
Elég lesz, ha akkor bejön.
A buszra fellépve nem felejti el érvényesíteni a jegyét.
Nyoma sincs a tegnapi befelé figyelő,
másfajta tudatállapotnak. Éber, feszült, szorong és nyugtalan. Rossz előérzet
gyötri. Megadóan megy be a kórház kapuján, nem reméli, hogy itt már bármi jó is
történhet Velük.
Az orvos újra a régi kedélyes mosolyával szól Hozzá.
Látszik, hogy kipihent, ellentétben Vele, aki egy szemhunyást sem aludt egész
éjjel. -Na, hogy van, kislány?? - megsimogatja az arcát, feltűnően kedves. Egyre
csak erősödik benne a gyanú, hogy lám lám, ez a tegnapi dolog azért nem volt teljesen
rendben.
Bekerül egy embermagasságig csempézett nagy terembe, ahol
szülésznők szaladgálnak fehér köpenyben, fityulában és szájkendőben. Hatalmas
lámpák világítanak a mennyezeten, nagy a sürgés-forgás, forgalmas a hétfő
reggel. Valaki a kezébe nyom egy fehér, fertőtlenítőszer-szagú hátulkötős
hálóingnek tűnő vászon ruhadarabot. Ezt vegye fel. Bugyi nem kell, ne
butáskodjon már, hisz' a szülőszobán van! A fülbevalót, gyűrűt is vegye le!
Egymástól függönnyel elválasztott kis fakkokban lévő ágyakon
nők jajgatnak felváltva és a jóIstenhez fohászkodnak. Őt betessékelik az egyik szabad
ágyra, az lesz az övé. Elhelyezkedik, megadóan várja a sorát. A lábait
kengyelbe rakják, vizsgálat következik, ugyanis. Jön is a doktor, sapka a fején, szájkendő a
száján. Rettenetesen durván nyúl a testébe, hatalmas fájdalmat okozva ezzel és
közben rosszallóan szidja Őt.
-Nem húzzuk el magunkat, hát hogy végezzem így a munkámat?!
Tessék nyugton maradni! Ne jajgasson kislány, ha már most jajgat, mi lesz
később, ha tényleg lesz oka rá?! Azért van itt, mert szülni fog, hát senki nem
mondta magának, hogy a szülés fájdalommal jár?!-
Végre kivette a kezét és megszűnt az az iszonyatos fájdalom.
Csendben zokogott, nem mert hangot kiadni.
-Na! Ha nagyon ügyes lesz, kislány, estére már babázhat is!
Jó lesz?
Egy termetes fehér ruhás nő állt mellette, aki a jelek
szerint éppen vénát keresett az Ő könyökhajlatában.
-Injekciót fogok most kapni?-, kérdezte bátortalanul. Kereste a szemkontaktust a szájkendőt viselő, fityulát hordó nőszeméllyel, Ő pedig gondosan kerülte azt.
-Injekciót fogok most kapni?-, kérdezte bátortalanul. Kereste a szemkontaktust a szájkendőt viselő, fityulát hordó nőszeméllyel, Ő pedig gondosan kerülte azt.
-Hallotta a doktor urat! Szülni fog ma!- válaszolta.
Rövidesen átlátszó folyadék kezdett csöpögni a vénáján át a
testébe egy állványon lógó üvegből, amin a feliratot nem tudta elolvasni, mert
ahhoz, hogy lássa, előre kellett volna dőlnie, azt meg nem szabadott. Különben
se ismerte volna fel a nevét, nyugtatta magát.
Az ágyával szemben lévő falon egy hatalmas óra függött.
Ahogy az idő múlását figyelni kezdte, az jelentette onnantól kezdve számára az
egyetlen biztos kapaszkodót ebben az elhagyatott, kiszolgáltatott állapotban.
A fájások, a több mint 24 órás szünet után újra visszatértek,
de a fájdalomérzet, amit magukkal hoztak, teljesen idegen volt az előző napihoz
képest.
A termetes nő a fehér ruhában időnként visszajött és egy fa
eszközt a hasához szorítva hallgatta a kisbaba szívhangját. Néha mondta, hogy
rendben van, néha pedig csak abból lehetett gondolni, hogy nincs probléma, hogy
kisimultak maradtak a homlokán a ráncok.
A fájások az idő előrehaladtával egyre hatalmasabb erővel
törtek rá, egyre kevésbé bírta, hogy ne adjon ki hangot közben. A környező
ágyakon fekvő nők sikoltozásai egyre elviselhetetlenebbé kezdtek válni és sorra
hallotta az újszülöttek szívet tépő, kétségbeesett sírását, ahogy a körülöttük
lévők nevetve üdvözölték Őket.
Úgy érezte eleped a szomjúságtól, de amikor vízért
kiáltozott, előkerült a termetes nő és szigorúan rendreutasította, hogy ne
kiabáljon, uralkodjon magán, hogy lesz így ereje a végéig. Azért legalább egy
megnedvesített kendőt a szájához rakott. Abból próbálta az utolsó csepp vizet
is kiszívni.
A végéig? Ó, drága jó Isten! Vajon sok van még hátra?
Kezdett már-már kibírhatatlanná válni mindaz, ami történt. Próbált a babára
koncentrálni, de a fájdalom nem engedte. Semmi mással nem tudott foglalkozni,
csak hogy mennyire borzalmasan fáj és hogy Ő ebbe minden bizonnyal bele fog
halni.
Az óra tanúsága szerint már kora estébe hajlott az idő. A
környező ágyakon újabb nők sóhajtoztak azóta. Az orvos feltűnt időnként, a
testébe nyúlt, embertelen fájdalmat okozva ezzel és minden alkalommal hatalmas
vértócsát hagyva Őalatta, maga után. Pontosan tudta, hogy ez az a bizonyos
rettegett méhszájtágítás, amiről már sokat hallott korábban.
A testét elrántani
már nem merte olyankor, csak sírva könyörgött, hogy
-Ne! Kérem NEE! Kérem, ne
csinálja, nagyon fáááj!-
Időközben egyszer csak már másik fityulás nő jött a baba
szívhangját ellenőrizni a fa eszközzel. Tehát ez már az esti műszak kell hogy
legyen. Ránézett az órára szemben. Valóban estébe hajlott mára az idő.
Ő mindig elmondja, hogy rendben van a kisbaba és mosolyog a
szeme miközben beszél. Kiigazítja
csatakos hajtincseit a homlokából és titokban inni ad pár kortyot. Biztatja,
hogy tartson ki. Valami maszkot is tartott a szája elé, amiből egy csövön át
valami gázféle dolog jön. Érzi, ahogy a megkönnyebbülés szétárad a testében
tőle egy rövid időre, de már ez a rövid
idő is a megváltást hozza el ezek között a borzalmak között.
Akkor talán ez itt nem is az esti műszak. . Ez a nő
valószínűleg egy angyal lehet és akkor ezek szerint ez itt már a másvilág
kapuja? Igen, egészen biztosan ez itt már a másvilág kapuja...
(A történet befejező része május huszonegyedikén folytatódik...)
Nehéz közös út előtt álltak ezután Ő és a kislánya, amelyre a
közösen eltöltött, kevesebb mint harmincnégy évük során az az alapvető kettősség volt jellemző, hogy
nagyon erős volt az egymáshoz való kapcsolódás vágya, de nagyon nehéz volt
ehhez utat találniuk. Viharokkal terhelt, rendkívül erős szeretettel átszövött,
ambivalens kapcsolat lett az Övék...
A végeláthatalan gyötrelmek csak nem akartak múlni. Az
eleinte megváltást hozó gáz is egyre kevéssé enyhített az egetverő
méhösszehúzódások okozta fájdalmakon. Nem tudta és már nem is akarta tudni,
miért fáj ennyire. Bár sosem szült még korábban, mégis azt érezte, hogy van
ebben az egészben, ami Vele most történik,
valami természetellenes, valami olyan, aminek semmi köze nincsen ahhoz,
ahogy egy anya világra hoz egy gyermeket. Hogy a vérében keringő gyógyszer, az
erőtlen vergődés, a tehetetlen kiszolgáltatottság mind, mind egyre távolabb
viszik attól az élménytől, amire kilenc hónapja várt. Azt akarta, hogy legyen
vége ennek az egésznek AZONNAL. Ha csak meghalni lehet ahhoz, hogy véget érjen,azt
sem bánta volna már, történjen hát!
Az orvos sziluettjét is egyre sűrűbben látta feltűnni a
szeme sarkából az ágy végében. Érzékelhető volt, hogy türelmetlen, hogy
korábbra számította a baba érkezését. Az egyik borzalmas vizsgálat során, amit
egy ideje már szinte önkívületi állapotban viselt el, érezte, hogy nagy mennyiségű,
meleg folyadék áradt szét alatta a lepedőn. Nem mondták, de biztosra vette,
hogy ez a magzatvíz volt, ami addig védte a gyermekét. Hosszú idő óta ez volt
az egyetlen racionális gondolata. Erőt hozott magával ez a gondolat és
változást is. Más jellegű lett a fájdalom a testében. A puszta tehetetlenséget
elkezdte felváltani valami olyan folyamat, ami az Ő tevőleges hozzájárulását
követelte.
Tekintete az órára tévedt. Éjfél múlt pár perccel. Nem
értette hová lettek az előző órák, semmiféle épkézláb elképzelése nem volt
róla.
Nem tudott róla, hogy közben hazaküldték a férjét a
folyosóról, aki órák óta kint várakozott.
-Apuka, menjen haza, majd később
telefonáljon!
Mint a tüzes vasat, dobta el Magától a racionitást egy
pillanat alatt és zuhant vissza a következő méhösszehúzódás kellős közepébe,
amely a figyelmét és a testi- lelki
erejét követelte. Határozott utasításokat hallott az ágy végéből, hogy mit és
hogyan csináljon. Kemény, megfeszített, erőltetett munka következett, de végre
értelmet nyert a korábbi tehetetlen szenvedés. Minden fájásnál érezte, ahogy
jött a kisbabája egyre lejjebb és lejjebb.
Egyszer csak éles szike vágott a húsába hirtelen, hallotta
az izomszövet repedésének a hangját a gátján . Sürgetni kezdték, hogy nyomjon
jobban és erősebben és hosszabban. Nem mondtak mást és Ő hiába kérdezgette, hogy
baj van-e, jól van-e a baba odabenn.
A homlokráncolást látta csak, a sürgetést hallotta és egy elképesztő
erejű méhösszehúzódás után két pici lila
lábat látott a plafon felé feltartva az orvos kezeiben.
Csend...
Miért nem sír? Sietős
mozdulatok, elszaladnak Vele. Az Ő kisbabájával. A két karját nyújtja utána, de
hiába... Valaki mondjon már valamit! Miért nem sír a baba? Él?? Jól van??
Majd egy örökkévalóságnak tűnő néhány másodperc után
meghallja végre a kétségbeesett zokogást a háttérből, amely a legszebb hang számára
ebben a pillanatban az egész földkerekségen, az Ő kisbabájának a hangja. Egy
fehér pólyába bugyolálva hozza Őt vissza az angyali fiatal szülésznő, aki olyan
sok erőt adott Neki a nehéz órákban. Néhány pillanatra láthatja csak Őt,
mielőtt felviszik az újszülött osztályra, de ez a néhány pillanat is elég, hogy
később akár ezer közül is felismerje, ha kell.
-Gratulálunk, Anyuka! Kislány! Kicsit életre kellett Őt
pofozgatni, de már teljesen jól van. Negyed kettő után két perccel született
meg.
Beletörődött kimerültségben tűri a méhlepény születése után
a hosszan tartó stoppolást a gátizomzatán, a gondolatai messze járnak, egy
másik emeleten, egy másik helyiségben. Ízlelgeti az érzést és a mondatot:
Anya lettem 1974.05.21-én hajnali negyed kettő után két
perccel. Egy élő, érett, gyönyörű kislány anyukája.
A férje hajnalban telefonált a szülészetre, ahol megtudta,
hogy megszületett a kislányuk.
-Gratulálunk, Apuka! Most már jöhet! Virágcsokorral jöjjön!
Kerékpáron érkezett a kórházba hajnalban egy nagy
virágcsokorral. Egy üvegablakon keresztül mutatták meg Neki a lányát.
A szülészet folyosóján az éjszaka megszült asszonyok
várakoztak kerekes ágyakon.
-Jó, hogy jön, Apuka! Kérjük segítsen felvinni ezeket az
édesanyákat egy emelettel feljebb a gyermekágyas osztályra, mert sajnos nem
működik a lift.
-Hogy tetszik ezt érteni? Hogy kézben? Gyalog? Fel a
lépcsőn?
-Igen! Legyen szíves segítsen, mert most nincs más megoldás.
Így aztán a férje Rajta kívül még két másik frissen szült
asszonyt is felcipelt a szülészetről a
gyermekágyas osztályra azon a hajnalon.
Amikor először kihozták a kisbabát szoptatni, nem szabadott
kibontani a pólyából, de Ő azért titokban mégis kibontotta, hogy lássa Őt, hogy
megnézze mindene megvan-e.
Bármennyire is haragudott az orvosra, nem tudta hova tenni
azt az egyébként rendkívüli módon nehezére eső kötődést, amit érzett irányába...
---------------------
---------------------
A fenti történet igaz történet, a saját születésem története.A szüleim elbeszélése alapján bennem lévő emlékek és a saját érzéseim által formálódott olyanná, amilyenné.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése